3. fejezet

Sziasztok! Meghoztam a következő részt! Végre... Az elmúlt napokban rengeteget kellet tanulnom...sajnálom. De most itt van és nem is akarom húzni az időt! Jó olvasást!:)

(Harry Styles szemszöge)

Szokásos reggelre ébredtem. Habár nem is reggel volt inkább nevezhető hajnalnak. 5 óra volt. Mostanában nem tudok aludni, se enni… Úgy érzem az életemnek már semmi értelme, még a zenélést sem érzem magaménak. Mindig azért énekeltem, énekeltünk a fiúkkal mert a színpadon ott volt az a varázs, ami az X faktor óta körbe leng minket. De már elmúlt. Nekem legalábbis. Elegem van a rajongókból, a paparazzókból, a koncertekből, dedikálásokból, fotózásokból… Már vagy két hónapja a srácok szerint nem vagyok az igazi Harry Styles. És tudom. Én is tudom, még hozzá nagyon jól, hiszen rólam van szó. Csak én érthetem mi történt. Ez egy folyamat. A hírnév, ami olyan mint egy betegség. Igen! Pont mint a rák. Egy apró pontból indul, és az egész testedet egy hosszú, fájdalmas mozdulattal magába szívja. Elveszi minden erődet, az élet kedvet, és a mi a legborzasztóbb a reményt. Az mondják a remény hal meg utoljára. Kigyógyulhatsz belőle, de arra nincs garancia hogy évek, esetleg hónapok múlva újra nem jelentkeznek a tünetek. Én már a végén tartok. A barátnőim, csak kihasználtak, a rajongók, csak azt az embert látják, aki valójában nem is ember. Ők egy tündérmesébe képzelik magukat, velem együtt. Bár csak ilyen egyszerű lenne! Az újságok mindet kiforgatnak, nincs magán életem. Ebbe belelehet őrülni. Igen! Azt hiszem nem sokára egy diliházba fogok jutni. De a srácok, az igazi barátaim még így is tartják bennem a reményt. Az utolsó szikrát. Louison, Liamen, Niallen és Zaynen kívül, már csak El van nekem, mint barát. Legalábbis mint igaz barát, aki a miatt szeret aki valójában vagyok. Anya, Gemma, Georg és Luke is messze vannak, nem is emlékszem mikor láttam utoljára Őket. Na jó, ennyi a jelenlegi érzelmi állapotomról… Szépen lassan kiszálltam az ágyból, a fürdőbe mentem hogy rendbe szedjem magam. Máskor órákig ott vagyok, most 10 perc alatt végeztem a fürdéssel, fogmosással. Ennyi. A hajamat hagytam ugyan olyan kócosan. Magamra kaptam egy melegítőt, egy fehér V nyakú pólót és egy kapucnis pulcsit. Reggeli helyett, ittam egy pohár vizet, a cipőmet gyorsan magamra kaptam és már kint is voltam. Imádtam ezt a helyet ahol lakunk. Nem elég hogy távol a nyűzsgő, várostól és a fanatikus rajongóktól, még a srácokkal is együtt lehetünk, de erdő is van, ami szinte a kertünk. Mostanság imádok reggelente, vagy olykor esténként csak órákra felszívódni és kiszellőztetni a fejem. Hallgatni a madarak csiripelését, nézni a hangyák menetelését és nézni a fákról lehulló levelek földet érését. Tudom hülyén hangzik ez pont tőlem, aki egy beképzelt popsztár, de ez van. Szeretek csak úgy lenni. Van a közelben egy rét, a közepén egy hatalmas fa. Ez a srácokkal a mi titkos relytekhelyünk. Ha valakinek problémája van kimegy este, és csak nézi a csillagokat, mindenről  megfeledkezve. Sokszor jól esik a magány. Tudom hogy Lou és a többiek csak jót akarnak és hogy ne csináljak magammal őrültséget, de néha nem kapok levegőt. A sok elvárás, munka, felelősség. Istenem! Még csak 18 vagyok! Az életemből, a gyerek koromból, a legtökéletesebb éveimből hagytam el több mint két évet. Nem, né értsétek félre, az álmom valóra vált, az egész világ ismer, a hobbimnak élek, de szeretnék újra, felelőtlen 16 éves srác lenni, aki minden nap tökéletesíti a csajozós szövegét és nem azt mondja „Hello” és máris a nyakába borul minden lány! Az elején még nagyon tetszett, mára már kevésbé. Hol ebben a kihívás? NORMÁLIS akarok lenni! Már fél hat is elmúlt amikor hangokat hallottam. Nem, nem a szokásos hangokat, nem is emberi hangokat hanem patadobogást. Kíváncsi lettem, azt hiszem két hónapja igazán érdekelt valamire a válasz: Mi ez? A fák között lépdeltem egyenesen a hang irányába. Egy erdei ösvény közelében álltam, takarásban egy bokorral. Az útra remek kilátásom volt, így azt is láttam hogy a közepén egy kidőlt fa tornyosul. Fekve, kábé másfél méter magas! A patadobogások egyre hangosodtak, és bal oldalon meg láttam egy barna lovat, fehér folttal a homlokán, és egy lányt rajta. Lovas felszerelésben volt, sisak, térdvédő, stb. Hosszú fekete haja elbújt a kobak alatt de még így is a háta közepéig ért. Arca a kora ellenére sem tűnt fáradtnak, inkább frissnek és boldognak. Valamikor az én arcomon is ez a letörölhetetlen mosoly volt jelen. Vajon minek örül ennyire? Egyáltalán mit keres itt? Olyan természetes. Gyors vágtába száguldott az úton és láttam ugrani akar. Közelebb merészkedtem ám ekkor ráléptem egy faágra ami azonnal, nagy reccsenés közepette eltörött. Ezzel mind nem is lett volna semmi baj, ha nem pont akkor ér el a fatörzshöz, és a lova nem ijed meg a nesztől. Tisztára úgy éreztem magam mint valami rossz filmben. A hátas jószág akinek edzett izmaiból látszott, a verseny a vérében van, hirtelen lefékezett, de a lovasa az ugrás miatt a nyeregben állt és nem ült. Így csak simán átbukfencezett a sörény fölött és egy hatalmas koppanással földet ért. Szerencsére ügyesen helyezkedett esésé közben, iga négy kézlábra érkezett. A sisakja is leröpült és a hajából a hajgumi is vele tartott. Minden olyan gyorsan történt, a reccsenés, a ló felnyihogása, egy sikoltás, és a huppanás. Fájdalmasan rogyott le a földre, de még volt annyi ereje hogy elkiáltsa magát: Lime, STOP! Erre a mondatra lova szépen megállt az út mellett és legelészni kezdett. Ez aztán be van tanítva! A lány csak ült felhúzott térdekkel, amikre a fejét hajtotta és a válla rázkódott. Tudtam hogy sír és féltem hogy nagyobb baja lesz ezért oda rohantam hozzá, de előtte felvettem a kapucnimat. Leguggoltam mellé és a kezemet a vállára tettem. A zsebemben kezdtem kotorászni a telefonom után. Muszáj mentőt hívnom!

-Hé, nyugi, mindjárt hívok segítséget! – próbáltam nyugtatóan beszélni, de én is remegtem a félelemtől. Nem ismerem, de minden az én hibám!

(Hayle Sparks szemszöge)

Reggel fél ötkor ébredtem teljesen frissen. Igen, reggel fél ötkor frissen! Ez vagyok én. Bármikor fekszek le ilyenkor ébredek fel. Mindig elmegyek reggel terepre Limemmal mert attól még jobban felébredek. Imádok lovagolni. Szóval kipattantam az ágyból, és berohantam a fürdőbe. A hajamat felkötöttem, megfürödtem, fogat mostam, és egy szál törölközőben átmentem a gardróbomba. Felkaptam egy barna lovagló nadrágot, mivel kábé olyan 10 darab van, egy fehér rövid ujjú felsőt, és rá egy szintén barna kardigánt, mivel Londonban elég hűvös az idő. Mielőtt lementem volna, be kukucskáltam a fiúk szobájába. Mindegyikük édesen szunyókált, természetesen meztelenül… Lementem, és ittam egy pohár tejet, és megfogtam egy répát.
 A sportcipőmbe belebújtam és kimentem, át az udvaron, az istállóig. A lovak nagy horkantással jelezték, észrevettek és örülnek nekem. Már minden apró mozdulatukat ismerem. Limenak mint mindig csillog a szeme mert tudja ma is terepezünk. Még hozzá ma egy terep szemlét tartunk. Felfedezzük, milyenek az erdei utak, és mezők, ahol ki lehet ereszteni a bennünk rejlő villámot. Bementem először Luckyhoz és lekeféltem, majd minden lóval ugyan ezt tettem. Ők nem naponta három edzést kapnak, csak heti egyet kettőt, attól függ a fiúknak mikor van idejük. Azt szeretem a barátaimban, hogy ha van egy percük, máris jönnek ide, még akkor is ha csak egy köszöntésre, drága lovaiknak. Szóval az öt lovat szépen kivittem a karámba had legelésszenek  A közepén egy hatalmas öreg tölgy állt és ez kitűnő árnyékot adott hőség idején. Habár, nem hiszem hogy itt Londonban szokott akkora meleg lenni. Miután velük végeztem, jött az én drága lovacskám. Ő mindig, legalábbis tőlem, dupla annyi kényeztetést kap. Miközben kifésültem sörényét, tisztítottam a patáit, ő békésen rágcsálta féltett limeját. Igen, ő csak limeot képes enni! Nem szereti a répát, vagy a kockacukrot, de még az almát sem. Csak a limeot! Ezért ez lett a neve. A nyergesbe mentem és kihoztam egy nagy nyerget, pokrócot és kantárt. A hátára először ráterítettem a plédet, nehogy kidörzsölje a nyereg, majd azt is, és végül a zablát. 
A nyergesben volt egy tükör, egy csap, a lovak tápja, szerszámai, a kupáim, és a felszerelésem. Leültem a tükör mellé állított székre és először a fekete térdvédőmet híztam fel. Sajnos muszáj hordanom, mert a térdem nincs túl jó állapotban. A lovaglás miatt kialakult egy fajta porckopás, amire gyógyszert is kell szednem na meg térdvédőt. Ha az nincs rajtam és ráesek, az olimpiába kerülhet figyelmetlenségem. De aki lovas az nem lehet figyelmetlen, esetleg fegyelmezetlen, mert vagy a saját vagy a lova épsége múlik, megfelelő összpontosításán. A majdnem térdemig érő fekete lovagló csizmám, csak versenyekkor használom, ezért egy boka főlé érő elnyúzott sportcipőt vettem fel. Már csak a kobakomat erőltettem rá a nagy lófarokba kötött hajamra és én kész is voltam. 
Ki lépkedtünk Limemmal az istállóba, a kellemesen hűvös londoni időbe. Bal lábamat belehelyeztem a baloldali kengyelvasba, a másikkal meg átlendítettem magam, és már fent is voltam. Egyenes testtartás, nyugalom, laza szár, sarok behúz és egy apró szóra tanított paripám már elkezdett ügetni. Az erdei út felé vettük az irányt olyan 5 óra húsz perc lehetett az idő. Ügetés, galopp, könnyű vágta. Így mentünk az erdő belseje felé negyed óráig. Egyszer csak meg láttam egy hatalmas kidőlt fát az úton. Na végre, valami izgalom! Gyors vágtába ösztökéltem telivéremet. 20 méter, 15 méter, 10 méter, 5 méter. És elrugaszkodtunk. De ekkor a bokorból egy nagy reccsenés hallatszott. Lime nem fél az ilyenektől, de most ismeretlen terepen, hirtelen megtorpant, én meg csak úgy át bukfenceztem a feje fölött és nagy koppanással értem földet. A levegőben ijedtemben sikítottam egyet, de próbáltam úgy esni hogy ne a térdemre. Hát ez nem sikerült. A sisak lerepült a fejemről, a hajgumimmal együtt, így az egész hajzuhatagom a vállamra omlott, egészen a derekamig. Sokat szoktam esni, ez is a hobbim része, egyszóval nem vesztettem el lélekjelenlétemet, a legfontosabb eszembe jutott.

-Lime! STOP! – kiáltottam határozottan, mire az csak engedelmeskedett és az út szélén neki állt legelészni. Próbáltam fel állni de ez nem ment, mert a térdembe belenyílalt egy erős fájdalom. Ülve maradtam, felhúztam a térdem és ráhajtottam a fejem. Magamat szidtam amiért ekkora gyökér vagyok. Még jó hogy Limenak nem esett baja! Aztán kitört belőlem a nevetés, de hang nélkül ezért csak a vállam rázkódott. Ekkor gyors lépteket és egy kezet a hátamon éreztem. Egy mély alt hang próbált nyugtatni. Nem tudom honnan de a hangja ismerős volt.

-Hé, nyugi, mindjárt hívok segítséget! – mondta és a zsebében kezdett kotorászni, a telefonjáért. Már nyomta volna a számot amikor gyorsan meg fogtam a kezét és eltoltam a telefont, egy fekete BlackBerryt. Felnéztem az aggódó ismeretlenre és egy hatalmas, gyönyörű, rubint zöld szempár nézet rám. Szemében, aggodalmat, félelmet, de közben kíváncsiságot és valami furát, valami szomorúságot láttam. Ez is olyan ismerős volt. De valami miatt nem állt össze a kép.

-Nem kell segítség, jól vagyok. – mondtam még mindig mosolyogva. Ő meg olyan meg lepett fejet vágott mintha egy néma szólalt volna hozzá.

-Te…te nevetsz?! – kérdezte dadogva.

-Persze, miért mit gondoltál hogy sí…te komolyan azt gondoltad egy kis eséstől sírok?! – kerekedtek el a szemeim. Ennyire pláza cicának nézne, akinek ha letörik a körme hiszti rohamot kap. Hát köszi szépen…

-Hát azért elég nagyot estél!

-Megesik az ilyen. – mondtam vállat rántva. – Egyébként Hayle Sparks. – nyújtottam a kezem, amit ő el is fogadott. Még mindig ott guggolt mellettem.

-Harry Styles. – mutatkozott be ő is és nekem akkor leesett miért olyan ismerős. De a szeméből hiányzott az a rossz fiús csillogás, ez tévesztett meg. Nem hittem el. Nem lehet ő az! Hiszen neki bunkónak és önközpontúnak(egoistának) kéne lennie, és… nem ilyen szép szeműnek. Nyeltem egyet és óvatosan leemeltem a fejéről a kapucnit. Abban a pillanatba megjelent a hatalmas, fürtös hajkorona, ami most szana-szét állt. Ő még mindig engem  fürkészett, de én elkaptam róla a tekintetemet.

-Nekem,…nekem most mennem kell. – mondtam, én is dadogva és próbáltam felállni. Ismétlem, próbáltam. Azonnal visszaestem…volna ha Harry nem kap el. – Ne érj hozzám. – mondtam távolság tartón. Nem kommunikálhatok vele, pedig a szemei csak könyörögnek egy kis szeretetért. Én ezt nem értem. Hiszen ő sztár, mindenki szereti! A távolság tartás nem fog össze jönni ezzel a térddel, gondoltam magamban.

-Így nem engedhetlek el! Állni se bírsz! – emelte fel a hangját. Bólintottam.

-Lime! – Füttyentettem, mire ő felkapta a fejét a legelészésből és ide galoppozott hozzám. – Csak segíts fel ülni! – kértem hűvösen.

-El mondanád, Hayle hogy most mi ütött beléd?! – kérdezte Harold és szembefordított magával. Próbált a szemembe nézni de én csak a földet pásztáztam. Hayle! Ne hogy belenézz azokba a szemekbe! Parancsoltam magamnak.

-Belém? Semmi, csak nem akarom a sztár uraságot zavarni. – mondtam szarkasztikusan, de közbe a valódi ok, hogy féltem. Mi van ha Nathanék fülébe jut? Sose bocsátanák meg…

-Áh, szóval ez a problémád. Te is csak egy kis beképzelt popsztárnak nézel, akit csak a bulik és a tökéletes sérója érdekli… Legalább ne lennél előítéletes… - mondta lemondóan, és a hangjában megbántottságot és szomorúságot vélek felfedezni. Ettől nekem meg előjön a bűntudatom. Ismerem azt az érzést amikor nem is ismernek, de úgy bírálnak. Hiszen én is ettől tartok, ezért nem akarom hogy felfedjenek a srácok. Szóval Hayle, te ne legyél ilyen! Nem kérte hogy kedveld, csak ne légy bunkó! Az ajkamba harapok elszégyellve magam…

-Oké-oké! – emelem fel védekezően a kezem és nagyot sóhajtok – Bocsi. Segítenél felülni a lóra? – kérdezem már jóval kedvesebben amitől angyalian elmosolyodott, aztán még se.

-Te komolyan így akarsz lovagolni? Hiszen állni is alig bírsz! – mondta rosszallóan. Áh, szóval ezért hervadt le a mosoly az arcáról! De miért aggódik értem? Hiszen nem is ismer? Egyébként is, ő egy sztár!

-Igen, nem tudok állni, ezért akarok ülni…a ló-von! Ér-ted? – kérdezem tagoltan. – És gondolom nem akarod kábé 1 kilométert cipelni az 50 kilómat, miközben félkézzel Limeot fogod.

-Várj, te itt laksz az elhagyatott farmon? – kérdezi elképedve, mire én elnevetem magam az elhagyatott szón, mivel az a hely a legkevésbé sem hasonlít arra a szóra, amivel illette.

-Ha, így nevezed, azt kell hogy higgyem, még nem láttad. – kuncogtam.

-Szóval igen. Mikor költöztetek oda? – lelkesedett.

-Tegnap.

-A szüleiddel?

-Nem. De mi ez, valami kérdezz felelek játék?

-Fogjuk rá. De akkor kikkel?

-A legjobb barátaimmal. Elengedsz, hogy fel tudjak szállni?

-Nem. A barátaid lányok?

-Nem. Miért nem engedsz el?

-Mert én teszlek fel. Fiúk? Hányan vannak?

-Igen. Öten. Akkor…? – kérdeztem ő meg felemelt óvatosan és ráültetett Limera. Ahogy elengedett a kezét véletlenül végig húzta a hasamon. Neki valószínűleg fel sem tűnt, de nekem az érintése alatt égett a bőröm. Ez nem lehet! Hayle, te teljesen hülye vagy!

-Oké, akkor sem engedhetlek el egyedül… - mondta szigorúan. Mire tőlem csak egy kérdő szemöldökemelést kapott. – Én is veled sétálok.

-Azt nem! Nem vállalom, hogy én legyek „azalányakimiattHarryStylesnakkelkopottakedvenccsukája” vagy „akimiattHarryStyleselfáradt”. – mondtam halál komolyan, mire ő elnevette magát. Nagyon viccesen nevet. Előre dönti a fejét és tapsol egyet.

-Talán meg kegyelmeznek neked az őrült rajongóim. Na meg egyébként is ez nem a kedvenc cipőm. – mosolyog, és rájövök sokkal jobban áll neki a mosolygás mint az elején az a világfájdalmas kép.

-Jó, de akkor ülj fel! – parancsolok rá megadóan.

-H-hogy mi?! – kérdezi két oktávval feljebb, mire én elnevetem magam. – Üljek fel arra… - int a fejével a mellette álló Limera – ...az izére?!

-Pontosan.

-Az kizárt! – emeli fel a kezét védekezően és hátrál egy lépést.

-Jaj, ne legyél ilyen félős ez csak egy ló! – forgatom a szemeimet.

-Egyszer, kiskoromban lefejelt egy! – mondja és beleremeg a visszaemlékezésbe.

-Az kellemetlen lehetett. De Lime nem fog lefejelni. Ha mellette állsz nagyobb az esélye, mintha a hátán lennél! – adok erős indokokat.

-Hát…ebben van valami. – vakargatja a tarkóját.

-De nem is muszáj elkísérned. – mondom reménykedve.

-Azt már nem! Talán felülök arra az izére…

-Ez egy ló, és a neve Lime! Tiszteletet kell neki adnod! – emelem fel a hangomat, mert nem szeretem ha a lovamat bántják, vagy tárgyiasítják le.

-Oké-oké. Na de elférek én is?

-Gyere. – nyújtom le a kezem. – Most lépj a bal lábaddal bele abba a vas izébe! Mondom a ballal! Úgy! És most a jobb lábadat lendítsd át! – mondom végig az utasításokat. És nagy nehezen bár, de fel ül mögém. Teste teljesen az enyémhez simul, amitől kiráz a hideg. Remélem nem tűnik fel neki.

-Fázol? – na azt hiszem ennyit arról hogy nem veszi észre.

-Nem. Na akkor most kapaszkodj. De vedd ki a lábad a kengyelből, hacsak nem te akarsz irányítani! – mondom, mire ő teljesíti a mind két kérésemet és átöleli a derekamat. A kobakomat a fejére nyomom, de a hajgumimat nem találtam meg a földön. Nem baj. Csak egy hajgumi. Megpacskolom Lime nyakát és ügetésre ösztönzöm.

-Eeeez, naaagyoon uugráál! – mondta miközben zötykölődik.

-Próbálj meg vele együtt mozogni!

-Neeem meeegy! – ismételte kétségbeesetten.

Gondolj az egy éjszakás kalandjaidra. – gondoltam magamban.

-Hogy mi?! – kérdezte felháborodottan, mire bennem meg áll az ütő.

-Hangosan mondtam? – kérdeztem elpirulva.

-Egy kicsit. – neveti el magát, én meg megkönnyebbülök hogy nem haragszik. De ami feltűnt hogy már rendesen ül.

-Na megy ez nem?

-De, egészen vicces! Csak a hajad a számban van. – válaszol, mire én az ajkamba harapok. Meg szívassalak Styles? Megmutassam milyen igazából a lovaglás? Szám akaratlanul is egy ördögi vigyorra húzódik. És galoppra ösztönzöm Limeot, aki már majdnem elaludt a lassú tempótól. Hirtelen vált sebességet, amitől Harry felsikít, akár egy lány és erősebben szorít. – Lassíts! Áááá! Kéérleeek! – kiabálja, de én még nagyobb sebességre, vágtára buzdítom lovamat. Arcát már a vállamba temeti, szerintem végleg lemondott arról hogy túléli. Akkor meglátja az úton a másik kidőlt farönköt, és még jobban megijed. Pedig tényleg nem nagy.

-Őőőő…Hayle. Lassítani kellene mert mindjárt ott vagyunk annál a fatörzsnél. – suttogja a nyakamba, és érzem meleg leheletét. Mire én felnevetek.

-Harry, ha ennél lassabban megyünk, nem tudjuk át ugrani! – magyarázom neki tagoltan. Erre felkapja a fejét.

-Mond, hogy rosszul hallottam és nem azt mondat át ugrani felet… - de már nem tudja befejezni mert elértünk az akadályig és Lime elrugaszkodik a földtől. A levegőben repülünk, kábé 7 másodpercig, majd szépen, zökkenő mentesen érkezünk.

-Oké, szupersztár, kinyithatod a szemed. Vége.

-Meghaltunk? – kérdezi remegő hangon.

-Nem igazán… - válaszolom, és lépésre fogom lovamat. Hallom ahogy a mögöttem ülő felsóhajt. – Na! Ne remegj úgy mint egy kocsonya! Csak egy kis ág volt. – mondom neki hátrafordulva.

-ÁG?!! Nekem nem egy ágnak tűnt! – ordította, felháborodottan, mire én a kezem a szájára tapasztom.

-Ne kiabálj mert felébresztesz valakit! – csitítom, mert észreveszem hogy megérkeztünk a karámokhoz. Igaz innét nagyon messze van még a ház, de jobb félni mint megijedni. Mi lenne ha valamelyik srác, rájönne hogy ide hoztam Harry Stylest, a One directionból!? Botrány, hatalmas nagy botrány! Vendégem engedelmeskedik és körbe néz.

-Azta! Ez a ház egy hónapja még úgy nézett ki mint egy roncstelep! – tátja el a száját. Tudtam hogy nem ilyen volt mielőtt a srácok megvették, de nem gondoltam hogy ennyire fel kellett újítani. – Jesszus! Ez egy villa! Ez szebb mint a 1D főhadiszállás!

-Hát igen, elég szép. – mondom én is és már teljesen az istállónál vagyunk. Nem lehet annyira látni a házat, de megértem az ifjú énekest. Innét is csodálatos, a kerttel is remek összhangban van és a táj is, woow! Én még csak most kapcsoltam, hogy ezek szerint a One direction, kábé egy kilométerre lakik, ős ellenségeiktől a The Wantedtől! Ajaj, ennek nem szabad kiderülnie. Közben Harold óvatosan leszállt a lóról és levett engem is. A kantárat az egyik kezébe a másikkal az én kezem alá nyúlva támogatva, mentünk be az istállóba. A térdem még mindig rohadtul fájt, így amikor be vezettem egy boxba lovamat, a nyerges felé vettük az irányt. Le sem szerszámoztam szegény Limeot. Majd később. Előb had kössem be a térdem. Beérve a helységbe futva belepillantottam a tükörbe és be kell valljam az esés nagyságához képest nagyon korrektül néztem ki. Leültem a legközelebbi székre a szekrény mellé. A csizmámat gyorsan lerúgtam magamról és felhúztam a gatyám szárát. Styles végig ott volt mellettem, de szeme a trófeákkal teli szekrényre vándorolt. Amikor megpillantottam duzzadt  kék-zöld-lila térdemet, gyorsan a fiókba nyúltam és kivettem belőle a krémemet. Bekentem vele, és egy fehér fáslival körbe tekertem. Annyira jó érzés volt és már fájni sem fájt olyan nagyon. Ránéztem a nagy fali órára ami háromnegyed hatot mutatott majd egyedül mentem pár métert a csapig és meg mostam az arcom. Egyből felfrissültem. Akkor jutott csak eszembe a helységben lévő segítő kész fiú. Gyorsan felé fordultam de már késő volt. Ábrázata zavart és kíváncsi volt.

-Mi ez a sok kupa?

-Őőő…izé…azok a barátaimé. Ők díjugratók. – hazudtam, mert nem akartam hogy tudja ki vagyok. Elég az ha én tudom ki ő. Még jó hagy a kupákra nincs ráírva név.

-Hú, a barátaid nagyon profik lehetnek, mivel ezek mind első helyezések! – mondta és hangjában csodálat volt. Bólintottam.

-Igen, nagyon tehetségesek. Büszke vagyok hogy a legjobb barátaimnak mondhatom őket! – mosolyodtam el és nem mondtam hazugságot. – Még le szerszámozom Limeot, meg várod?

-Igen, segítek. Hogy van a térded?

-Á, csak a szokásos. Hamar elmúlik. – rántottam vállat.

-Gyakran fáj? Ez normális?

-Ha ráesek fáj…ennyi…túl élem…

-Kemény csajszi vagy. – mondta kedvesen.

-Köszönöm. – és kisántikáltunk a lovakhoz. Vagyis csak Limehoz, mivel a többi ló a karámban van. Én a megfelelő boxhoz sétáltam, lassan, mert még mindig fájt a térdem. Közben vendégem, minden apró négyzetet végig vizslatott. Úgy láttam rajta még, hogy nem járt ilyen helyen. A nyereggel egyensúlyoztam a helyére, most a kelletnél nehezebbnek tűnt a súlya. Viszont a következő pillanatban nem is éreztem hogy viszem. Nem értettem de aztán rájöttem, hogy Harry vette ki a kezemből.

-Hú, nem gondoltam hogy ez ilyen nehéz. – mondta nevetve és a nyerges felé sétált. Én üres kézzel követtem. Megmutattam hol a helye.

-Köszönöm. – mondtam és saját magamtól is megijedtem. Kezdtem megkedvelni Őt! Azt nem tehetem, és nem is szabad. Próbáltam távolság tartó maradni, de akárhányszor a szemeibe néztem, mintha egy másik világba csöppentem volna. -Gyere. – fogtam karon és az udvar felé indultunk. Közben Limeot is kantáron ragadtam. A hátas jószágomat többi barátjához eresztettem a karámba  A zablát a kerítésre akasztottam és így mentünk tovább a kertbe. - Mit szólnál egy kávéhoz?

-Kakaó?

-Oké. Két perc és itt vagyok. – mondtam és beszaladtam a házba, már amennyire tudtam futni fájós térddel. A One directionos fiú a hinta ágyon helyezte magát kényelembe, és áhítattal nézett körbe. A házba csináltam két forró kakaót, és vissza tértem vele az udvarra. Én is lecsücsültem a másik hintaágyba. És szépen elszürcsölgettük a kakaóinkat. Olyan malacul itta, hogy bajusza lett tőle. Nagyon viccesen nézett ki amit természetesen vele is közöltem.

-Hééé! Ez nem volt szép!

-Az igazság néha fáj! – mondtam és a kezemet, együtt érzően a vállára helyeztem. Megint elnevette magát, tudjátok, olyan Harrysen.

-Szóval ti is itt laktok? Mármint hogy az egész banda? – érdeklődtem.

-Igen. Körül belül 8 hónapja. Szép ez a hely, és a rajongók se találnak meg minket. – mondta elgondolkozva. -De ti hogy hogy ide költöztetek?

-Ezelőtt Manchesterben éltünk, de nekem az egyetem, nekik a munka ide hívott.

-Értem. – mondta, és vagy 5 percig csendben üldögéltünk.- Na, akkor én most megyek.

-Gyalog?! Innét? A villába? – tátottam el a számat. – Elviszlek kocsival.

-Nem kell! Maximum negyed óra az út. – mondta és már állt is fel.

-Oké.

-Köszönöm, a kakaót és a halál közeli élményt. – mondja és látom a kezén hogy csak rágondolva az ugratásra libabőrös lesz.

-Én köszönöm, nem tudom hogyan jutottam volna vissza.

-Semmiség. Hiszen miattam estél le. – mentegetőzik, mikor már a karámoknál vagyunk. Lime ideüget hozzánk és Harry felé nyújtja a fejét. Az énekes kicsit hezitálva ugyan, de megsimogatja az orrát. – Köszönöm, a fuvart nagyfiú. Aztán vigyázz a gazdira nehogy kitörje a nyakát. – mondja a lónak, és nagy szemekkel nézek rá. A kérésre Lime felnyerít és vissza megy Amazyhez és Curlyhoz. – Még találkozunk. – mondja és int egyet.

-Igen. Talán. – mondom bizonytalanul. Még egy ideig nézem a távolodó alakját, amíg teljesen el nem nyeri a sötét erdő. Hat óra van, és most kezdett világosodni. Vissza caplattam a házba, a szobámba, és letusoltam. Ahogy a hideg víz végig folyt sérült térdemen, felszisszentem. Fél hétre felöltözve már a konyhában sertepertéltem. Süteményt készítettem, muffint. Ez a srácok kedvenc sütije. 30 darabot csináltam. 

Talán elég lesz. Hét órakor kivettem a sütőből, 15-re raktam rá szederkrémet, és igazi szedret.A többiből szőrnyikét csináltam. Nagyon jól néztek ki. Az egész házat belengte a frissen sült süti illat. Nem telt bele 10 perc öt alsógatyás éhenkórász csorgatta a nyálát álmosan. Ez a két fajta a kedvencük, és az enyém is. Mindegyik oda jött és jó szorosan megölelt.

-IMÁDUNK! És imádjuk a muffinjaidat is! – mondták.

-Oké-oké. Én is szeretlek titeket. Üljetek az asztalhoz, viszem a reggelit. – mondtam nekik. Olyan bűntudatom volt hogy megkedveltem az ellenségüket, hogy kárpótolni akartam őket. 12 darabot kivittem egy nagy tálcán, fele, fele arányban. Két nagy kancsóba csináltam, kávét és kakaót, azt is felszolgáltam. Tányérokat és poharakat és terítettem. Mindenkink a saját nevének kezdő betűjével ellátott bögre van. Nagy vigyorral az arcukon falták fel a sütiket, velem együtt. Boldogan vettem tudomásul, hogy finom lett. Annak viszont nagyon nem örültem hogy reggeli közben is a fürtös hajú fiún gondolkodtam.

-Hayle mi van a lábaddal? – kérdezte gyanakvóan Jamie.

-Semmi. – hazudtam.

-Megint estél? – ráncolta a homlokát Nathan.

-Csak egy kicsit, reccsent egy ág és Lime ugratás közben megijedt. Nem fáj! ….annyira. – tettem hozzá csendben, de meg hallották.

-Ha megkérhetnélek, legközelebb óvatosabban! – fújtatott Max.

-Oké-oké!

Elmosogattam, és be mentem a könyvtárszobába, takarítási rendet összeállítani. Ez egy nagy táblázat, ahol meg van adva, melyik nap, ki, mit, hol csinál.

Nap	Tom	Hay	Jamie	Max	Nath	Siva
Hétfő	WC	Egyéb	Terasz	Étkező	Nappali	Konyha
Kedd	Konyha	WC	Egyéb	Terasz	Étkező	Nappali
Szerda	Nappali	Konyha	WC	Egyéb	Terasz	Étkező
Csütörtök	Étkező	Nappali	Konyha	WC	Egyéb	Terasz
Péntek	Terasz	Étkező	Nappali	Konyha	WC	Egyéb
Szombat	Egyéb	Terasz	Étkező	Nappali	Konyha	WC

 Gyorsan kinyomtattam, és kitűztem a hűtőre. A srácok a Tv nézésből, oda sereglettek. Vasárnap, együtt csinálunk mindent.

-Miért én kezdem a WC takarítást? – morgolódott Tom. Én csak egy puszit nyomtam az arcára ami rögtön megenyhült. És jó szorosan magához ölelt. – Minden oké? – kérdezte felvont szemöldökkel. Én csak bólintottam. Nem! Nincs semmi sem rendben! Ordíottam volna szívesen.

-Mit csináltok délután? – érdeklődtem.

-Nincs programunk, elmehetnénk lovagolni. Mit szóltok? – adta az ötletet Jamie.

-Én is ebben reménykedtem mert a lovaitok már szomorúak.

-Jaj, szegények! – mondta Nathan és láttam az arcán bűntudata van hogy nincs annyi ideje Amazyra. A srácok mindennél jobban szerették az állataikat.

-Rendben, mit szólnátok ha csomagolnánk ebédet, és az erdőben fogyasztanánk el? – dobta be ötletét szavazásra Max. Mindenki helyeslően bólogatott.

-De mit eszünk? Rendelünk? – Síva

-Mit szólnátok, kebabhoz? – ajánlotta ismét Max.

-OKÉ! – jött az egyöntetű válasz.

-Jesszus! Anya! Srácok, beszéltetek a szüleitekkel?! Megígértétek nekik hogy amint beköltözünk felhívjátok őket! Nyomás! – jutott eszembe, és én is felrohantam a szobámba. Megnyomtam a kettes gombot és már csengett is ki apa. Majd nagy vidáman beleszólt.

-Morgen Sparks!

-Apa! – ujjongtam akárcsak egy kis gyerek. Jó volt hallani a hangját.

-Hayle?! Jesszus de rég hallottam a hangodat! Hogy vagy?

-Jaj, köszönöm ISTENIEN! Felvettek az egyetemre! A hely ahol lakunk egyszerűen fantasztikus! Tegnap költöztünk be. És tökéletes terep van, na az ugrató pályáról nem is beszélve! Muszáj hogy megnézzétek! És ti?

-Nagyon örülök ha tetszik! Jaj, Istenem a kislányom a világ legjobb lovasegyetemére fog járni! – lelkesedett talán jobban mint én. –Majd az Olimpiakor tudunk csak menni. Mi is jól vagyunk. Anyádnak ruhákat kell terveznie valami hírespár esküvőjére. Gondolhatod hogy be van zsongva! Én meg trénírozok még mindig sok lovat. És a srácok? Hogy vannak? Ugye nem bántanak? – és igen el tudom képzelni ahogy anya körbe ugrálja a házat örömében.

-Apa! Ne felejtsd el kikről beszélsz! Ők a legjobb barátaim. És jól vannak. Nathan kicsit magába fordult, de jót tesz neki a környezet változás. Anyát oda tudod adni?

-Persze kicsim adom! Vigyázz magadra! Eddzél rendesen! Ne hagyd hogy a fiúk éhen halljanak, és a legfontosabb érezd jól magad! Szia! Szeretlek!

-Szia apa! Én is! Meglesz minden! – és már meg is hallottam anya sikítását, amikor apa mondta neki, hogy én keresem.

-Szia kincsem! Mi újság? Hogy vagy? És a fiúk? Na és Lime? Nem vagy beteg? Mikor jössz Párizsba? Milyen az új ház? Beköltöztetek már? – halmozott szokás szerint a kérdéseivel.

-Szia anya! Minden okés! Remekül vagyok, a srácok is! Lime is! Ma estem egy nagyot, de jól vagyok, csak a térdem fáj! Nem hiszem hogy az Olimpia előtt mennék. Annyira csodálatos! Hatalmas, és elképesztő! Látnád a szobámat! Na és a konyhát! Tegnap este pakoltunk k, muszáj hamar meglátogatnotok! - lelkesedtem én is.

-Jesszus! Elestél?! Hayle Elizabeth Sparks nem megmondtam hogy új terepen vigyázz?! – mérgelődött anya. Mire apa közbe szólt.

-Hayle, nem kéne lesérülnötök az Olimpia előtt! De tudom hogy remek lovas vagy! Csak ügyesen! – imádom apát! Ő nem aggódik annyira a lovaglás miatt, támogat mindenben. Igaz anya is, de ő nagyon félt. És akkor eszembe jutott valaki. De még mielőtt megszólalhattam volna, anya elkezdett beszélni.

-Szóval szép a ház! Remélem tetszik.

-Igen! Igen! De hogy van Dan? És Kyl? – lettem izgatott két párizsi legjobb barátom említése során.

-Ha nem lennék az anyád, el sem hinném hogy csak barátok vagytok! Egyébként remekül vannak. Mindig kérdeznek felőled, és fel vannak háborodva hogy nem hívod fel őket! – mondja rosszallóan.

-Igaz, tényleg olyan 1 hónapja beszéltem velük, de annyi dolgom volt. - És Daniel is felvételizik Franciaországi lovas egyetemre, nem akartam zavarni.

-És Danielt is felvették az egyetemre!

-Jesszus, ez szuper! Muszáj vele beszélnem. Most leteszem Anya és Apa! Legyetek jók! Majd még beszélünk! Szeretlek titeket! Puszi! – és nem is vártam meg a választ sietősen kinyomtam. Pont amikor a Daniel névre kattintottam meg jelent az ajtóban Nathan.

-Beszéltél Vickel? – kérdezte és beljebb jött. Lecsüccsent mellém az ágyra törökülésben, én meg szembe vele.

-Igen, igen! – mondtam lelkesen és Nath is megörült.

-És te? Hogy van Monic? – kérdeztem. Monica, Nathan anyukája.

-Remekül. El vannak. Üdvözölnek.

-Jah igen, anya puszil. – mondtam mosolyogva. Ekkor meg csörrent a telefonom.

-Igen, Hayle Elizabeth Sparks. – szóltam bele. És már egy rossz szokásommá vált hogy mindig az egésze nevemmel mutatkozok be.

-Hay, jaj de jó hogy hallom a hangod. Nincs kedved elmenni ma valahova?

-Cand! Jól vagy már? Persze hogy elmegyek! De kiengedtek már? Mi volt a bajod?

-Tökéletesen. Kiderült, hogy…terhes vagyok! – mondta boldogan, Bob nővére. Képzelem Bob milyen fejet vághatott.

-Candice! Ez fantasztikus! – szólt közbe Nathan. Gondolom hallotta.

-Nathan? Köszönöm. Szerintem is! – halottam a hangján hogy mosolyog. - Az esküvőt még ebben a hónapban megtartjuk. És arra gondoltam, Hay lennél-e a koszorús lányom?

-Szívesen! Jaj, ez annyira szuper! Nem sokára hárman lesztek! – ugrándoztam. Nathnek úgy kellet lefognia. – Egy pillanat. – mondtam a telefonba és befogtam a mikrofont. – Nath, izé, nem lehetne hogy öten mentek ki lovagolni, én meg elmegyek Candhez? – kérdeztem kutyi szemekkel. Ó bólintott. – Jaj, úgy imádlak! – ugrottam a nyakába de levesztette az egyensúlyát így mind ketten lezúgtunk az ágyról.

-Jól vagytok? - hallottuk a vonal túlsó végéről az aggódó hangot. Erre elnevettük magunkat.

-Minden oké! Mit szólnál -kor egy ebédhez? – kérdezem én.

-Oké. A házunk előtt találkozunk! Puszi! Sziasztok! Csak ügyesen! – mondta perverzen, persze csak hülyeségből. Hiszen rokonok vagyunk! Meg egyébként is. Sokan azt mondják nem létezik fiú-lány barátság. Hazudnak! Én egyből 7 ellenpéldát is tudok. Nathan, Max, Jamie, Siva, Tom, Kyl, Dan. Jeszus Dan! Gyorsan kinyomtam a telefont. Nathan látta hogy kit tárcsázok szóval kiment a szobából. Két csengés után felvette.

-Egy elhanyagolt barát beszél, kérlek hagyj üzenetet a sírás után. - szólt bele szomorú hangon életem első szerelme, aki jelenleg is a legjobb barát szerepét tölti be....Mi csoda egy szemét láda vagyok! 

-Dan...!

Lizbeth "xx

Szereplők

Sziasztoook! Ez itt még nem az új rész csak a szereplők:) Ez eddig teljesen kiment a fejemből:))



Hayle Elizabeth Sparks
Becenév: Hayle, Hay, Lizz, Lizbeth, Eli
Szül.: 1994. 03. 05. (18)már
















Nathan James Sykes
Becenév: Nathan, Nath
Szül.: 1993. 04. 18 (19)már











Thomas Anthony Parker
Becenév: Tom, Parker, Thony
Szül.: 1992. 08. 04 (20)lesz











Maximillian Alberto George
Becenév: Max, Mak, Miliam
Szül.: 1992. 09. 06. (20)lesz














James Carlos Mcguiness
Becenév: Jay, Jamie
Szül.: 1992. 04. 24. (20)lesz













Siva Micheal Kaneswaran
Becenév: Siva, Si
Szül.: 1992. 11. 16. (20)lesz














Harold Edward Styles
Becenév: Harry, Hazza, Hazz
Szül.: 1994. 02. 02. (18) már












Louis William Tomlinson
Becenév: Lou, Tommo
Szül.: 1991. 12. 24. (21)lesz
















Zain Jawadd Malik
Becenév: Zayn, Zaine, Bradford Bad Boi
Szül.: 1992. 01. 12. (20)már













Liam James Payne
Becenév: Li, LiYum, InteLiam**mint inteligens Liam**
Szül.: 1993. 08. 29. (19)lesz

Niall James Horan
Becenév: Nialler, ír manó
Szül.: 1994. 09. 13. (19) lesz

Daniel Joseph Brooks
Becenév: Dan, Dani, Josh
Szül.: 1993. 10. 31. (19)lesz

Hope Hannah Henderson
Becenév: HHH**ejtsd: éjdzséjdzséjdzs**, Hop
Szül.: 2001. 12. 18. (13)lesz

Eleanor Calder
Becenév: El, Eli, ModEl**mint model El**
Szül.: 1992. 06. 16 (20)lesz
















Perrie Louise Edwards
Becenév: Perri, Pezz
Szül.: 1993. 06. 10. (19)lesz















Victoria Amelia Sparks
**Becenév: Vick, Lia, Mrs. Sparks**
Szül.: 1967. 01 . 30 (44)már












Morgan Robert Sparks
**Becenév: Rob, Morgan, Mr. Sparks**
Szül.: 1966. 10. 03. (45)lesz

David Simon Roggers (egyetemigazgató)
**Becnév: Dave, Damon**mint David Simon**, Mr. Roggers**
Szül.:1981. 01. 01. (31)már

Lizbeth "xx

2. fejezet

Sziasztok! Itt a második fejezet:) Nem is húzom tovább az időt, csak annyi, hogy ezt a fejezet még mindig nem igazán tartalmazza, a One directiont, de este megígérem felteszem a harmadikat, ami már izgalmasabb:)

Jó olvasást!

Lizbeth "xx

(Maximiliam George szemszöge)

Rég voltunk együtt ilyen felszabadultak. Az utóbbi hónapokban mindenki agyon dolgozta magát. Nekünk a próbák, fellépések, interjúk táblázták be napjainkat, Haylenek pedig a folytonos versenyek és készülés az olimpiára. Fárasztó munka, de most végre együtt vagyunk. Azt hiszem Nathant készítette ki ez a legjobban, szóval most jól is jön a költözés. Reméljük Haynek is tetszik majd az a ház amit kínéztünk magunknak mert fantasztikus. Már hónapok óta elkezdtük a felújítást, és végre készen lettünk. Medence, hatalmas maga a ház, istálló, lovaglópálya is van hozzá, kert, és erdő. Szóval pont nekünk találták ki. A közelben nincs ház, ez is jó így meg leszünk kímélve a rajongóinktól. Nem azt mondom hogy idegesítőek, mert nélkülük sosem jutottunk volna el idáig. Csak a kévés magán élet a hátránya.

-Törpi, kellene egy sláger... Mikor ír a kedvenc dalszerzőnk egy újat? – ütötte meg a fülemet ez a kérdés Tomtól. Engem is nagyon érdekelt ez mert a legjobb barátnőcskénk marha jó dalokat ír. Ő volt a Lightning, Gold Forever, Hearth Vacancy, Warzone alkotója. Sosem engedte hogy elmondjuk a névét, hogy lássa valaki. Azt hiszem volt benne része a félelemnek is.

-Nem tudom. Sok a munka...majd... – mosolygott a szokásos módon.

-Mi viszont próbálkoztunk egyel. – emlékeztettem bandatársaimat.

-Hogy mi?! – ment pár oktávval feljebb Hay hangja. – És én még nem is hallottam??!!

-Még van mit rajta simítani. Addig nem akartuk megmutatni. - tájékoztatta Síva.

-De azért elénekelhetjük, nem? – javasolta Jamie.

-Na halljam! Mi a címe?

-All Time Low. – válaszolt Nathan.

TheWanted - All Time Low

-Hát ez tök jó lett. Már tudom miért imádnak titeket világszerte, több millióan! Mikor adjátok ki? Mikor írtátok egyáltalán? Miért nem mutattátok meg? – halmozott minket Hayle a kérdéseivel.

-Nem rég. Majd. Csak. – válaszoltuk nevetve, azon hogy játszotta a durcást. Eltelt egy óra jött a csere. Síva vezetett. Ekkor csörgött egy telefon. Green day

száma szólalt meg, szóval csakis Hay telefonja lehetett.

-Hayle Elizabeth Sparks.

-Igen.

-Ő…persze.

-Máris mondom… - mikor érünk oda?

-Fél 12 kor. Kb.

-Fél 12 környékén.

-Igen, megfelel.

-Rendben. Köszönöm. Viszont hallásra.

-Ki volt az? – Tom

-Az egyetem igazgató. Azt mondta az olimpiáról, lenne szó. Muszáj találkoznom vele. Az jó nektek, ha leraktok, elmentek a Nando’s-ba. Amíg én nem végzek vesztek kaját, értem jöttök, és az új házba megesszük? - kérdezte félénken.

-Ok, nekünk tökéletes! - szorította meg Nath a kezét és biztatóan rámosolygott. Ilyenkor annyira édesek. Ha nem tudnám hogy rokonok biztos hogy azt hinném járnak. Habár amikor kicsik voltunk sem értették most akkor melyikünk jár vele. Hát egyikünk sem. Ez ilyen egyszerű. Sok ember nem ismeri, de ezt nevezik barátságnak.

Pár óra múlva már Nathan vezetett úgy hogy a sebesség váltón Hayle keze volt és ő úgy fogta. A lány nagyon félt hogy az olimpia lesz a baj és emiatt nem veszik fel az egyetemre. Mi próbáltuk nyugattani hogy ez lehetetlen de ő hajthatatlan volt. Egyébként az utat végig szórakoztuk és újra felszabadultak voltunk. A szendvicsek is elfogytak, már csak egy kóla volt. És Hay vezetésével beértünk Londonba. A város ugyan olyan zsúfolt és hűvös volt mint mindig. A belváros irányában az egyetemnél kiszállt a lány én meg vezettem egyenesen a Nando’s-ig, mivel ez a kedvenc éttermünk itt. Bementünk de nem várt emberekbe botlottunk. Két szót mondok: One direction.

(Hayle Elizabeth Sparks szemszöge)

Mikor a srácok kitettek remegő lábbakkal léptem be az egyetem elő épületébe. Hatalmas előcsarnok fogadott, sok-sok eleganciával. Nem is egy egyetemnek nézett ki inkább valamiféle luxus hotelnek. A portához érve egy fiatal 20-as éveiben járó szőke szemüveges ciklon fogadott. Nagyon barátságos volt, és látszott rajta szereti a munkáját.

-Szia, tudnál nekem segíteni? Az igazgatóhoz jöttem. Már vár. –én.

-Szia. Persze. 1. emelet második ajtó balra.

-Köszi. – és követtem az utasításokat. Kétszer kopogtattam az ajtón amin a Mr. Roggers név állt. Egy mély, férfias hangú tessék után beléptem az irodába. -Jó napot, Mr Roggers. Hayle Elizabeth Sparks. – ráztunk kezet.

-Á, Miss Sparks. Örvendek. Foglaljon helyet.

Miközben leültem jobban szemügyre vettem az előttem álló férfit. 30-as éveiben járhatott, fekete haja, enyhén borostás arca csak még férfiasabbá tette. Szemüveget viselt és öltönyt. Hozzá képes úgy éreztem alul vagyok öltözve.

-Élnézést kérek uram, az öltözékemért, de nem számítottam hogy ma ide is jövök. – hajtottam le a fejem szégyenkezve. Mire a férfi elnevette magát.

-Jaj, kérlek Hayle tegezzük egymást, legalábbis amikor nem hivatalos ügyekben beszélünk. Mint most.

-Rendben van David. Szóval miről akartál beszélni. – éredeklődtem, sokkal nyugodtabban.

-Csak az Olimpiáról lenne szó. Tudom hogy egy nagyon tehetséges lovas vagy, mivel nem minden harmadik ember képviselheti Angliát ezen a rendezvényen. Láttam minden versenyedet, az összes országosodat, és meg kell hogy mondjam nagyon elégedett vagyok. Az iskolánknak pont ilyen diákra van szüksége mint te. Ha jól tudom a jegyeid is kiválóak, fiatal vagy, szép, okos, és nem utolsó sorban tehetséges. Szóval nyugodtam kimondhatom hogy fel vagy véve, gratulálok.

-Köszönöm uram, izé, David. – dadogtam össze-vissza. Ezt nem hiszem el! Valóra vált az álmom. A világ legjobb lovasegyetemére fogok járni! És most nem túloztam. Tényleg ez(és a Franciaországban lévő) a világon a leghíresebb. Mindig arról álmodtam hogy itt fogom elvégezni az egyetemet, utána pedig már egyenes út vezet az álom szakmámhoz. Tréner.

-Ne nekem köszönd, hanem magadnak. Ez egyedül csak a te érdemed. És akkor nem kell lovat biztosítanunk számodra ugye?

-Nem! Én csak Limemmal ugratok.

-Biztos vagy benne? Az iskolánk lovai remekül be vannak tanítva, már sok versenyen szerepeltek. Kiválóan.

-Nem köszönöm, nem élnék ezzel a lehetőséggel. 100%-ig megbízom a lovamban. Nem csak az én érdemem amit elértem hanem az Övé is. Tudom mire képes, és hogyan. Ebben nem kívánok vitát nyitni. Remélem megérted. Nem kételkedem az iskola profizmusában sem a lovaitokban, de én Limenál maradok. – mosolyodtam el a végén, és a szemeim csillogtak a boldogság és a büszkeség miatt. A férfi a tekintettemet kémlelte és bizonyára azon gondolkodott hogy lehet egy ilyen fiatal lány ilyen bölcs és tapasztalt. Ez a gondolat megmosolyogtatott. Az emberekből több reakciót szoktam kiváltani. Vagy nagyon megkedvel valaki vagy nagyon nem. 

-Ön egyszerűen elképesztő ember Miss Sparks. Bizonyára a világ legboldogabb embere lesz az ön férje. – fejezte be és fel állt. – Köszönöm hogy eljött.

-Én köszönöm Uram. Szívesen meginnék Önnel egy kávét valamikor. – búcsúzkodtam. Ez igaz volt. Ez a férfi rendkívül figyelemre méltó. A intelligenciája és a kedvessége. Tényleg nagyon megkedveltem.

-Én örülnék a legjobban. Majd hívlak a napokban. Itt leszel Londonban?

-Igen. Ezen a héten pakolunk mert ide költözünk. Szóval csak a jövő hét lenne jó. Majd hívj ha ráérsz! – mondtam és kiléptem a az ajtón. Boldogan szinte már ugrálva mentem végig a folyosókon. Az a pár ember aki az épületben volt mind megbámult de engem nem érdekelt. Boldogan tárcsáztam unokatestvérem számát. Hatodik csöngés után vette fel.

-Szia Lizbeth! – köszönt a telefonba de alig hallottam mert a háttérben veszekedés hallatszott.

-Nathan, mi folyik ott?!

-Csak a Nando’s-ban össze akadtunk emberekkel és…Hé emberek! Telefonálok!

-Csak nem a szerelmeddel beszélsz Sykes?! – hallottam egy idegen hangot.

-Tomlinson! Te csak nyáladdzál Stylessal! Vagy most éppen nem ér rá? – vettem ki tisztán Tom hangját.

-Nagy a pofád Parker! – ismeretlen. De azt kivettem a beszélgetésből hogy a One directionnel akadtak össze. Király. Ebből nagy balhé lesz!

-Nath, Hangosítsd ki! – adtam a parancsot.

-Meg van.

-POFA BE MINDENKINEK! – ordítottam el magam. A háttérben síri csend lett… - Látjátok megy ez!

-Hú kemény csajszi. – halottam meg a háttérben megint egy nem beazonosítható hangot.

-És most ha lehet The Wanted vonszoljátok a seggeteket a Braker Street-i antikváriumhoz. Nem akarok balhét! A kocsimat meg ne törjétek össze! – és kinyomtam. Felment bennem a pumpa. Egy napja lakunk hivatalosan Londonban és már az első napon az ellenségeikkel balhéznak. Miközben vártam hogy jöjjenek a könyvesbolt kirakatát bámultam, amiben meg pillantottam egy gyönyörű bőrkötésű könyvet. Egyből be mentem és megtudtam hogy ez egy napló. Azonnal megvettem. 20 font nem sok egy ilyen műremek ért. Úgy éreztem ez egy jel. Soha életemben nem írtam naplót, de most itt vagyok a világ legszebb városában és itt az ideje. A könyvet a táskámba süllyesztettem, és mosolyogva léptem ki az üzletből. Pont ekkor értek oda a srácok. Bepattantam az anyósülésre és nem szóltam hozzájuk.

-Szia! – köszöntek vigyorogva de amikor meg látták az arcom a szájuk lefelé görbült. – Mi a baj?

-Hogy mi a baj? Az a baj, hogy egy napja „lakunk” Londonban és ti máris össze balhéztok! – mondtam és a lakunk szónál macskakörmöt mutattam.

-De ők kötöttek belénk! – mentegetőzött Max.

-Szerintem nem kellett nekik nagyon mit mondaniuk hogy felkapjátok a vizet. – most már nyugodtabb voltam egy fokkal.

-Igazad van. Mi is hibások voltunk. Többet nem fordul elő! Becsszó! – Jamie.

-És neked mi volt? – érdeklődött Síva.

-Hát semmi különös…csak…FELVETTEK! – vigyorogtam mint egy tejbe tök.

-Hát ez egyszerűen fantasztikus! Meg kell ünnepelnünk!

-Van egy ötletem! Mi lenne ha végre megmutatnátok az új házunkat! – néztem kis kutya szemekkel.

-Oké. – adták be a derekukat. Innen fél óráig tartott míg elhagytuk a város, és egy földútra fordultunk. Kezdtek kételyeim támadni.

-Biztos erre kell menni?

-Igen.

10 perc múlva egy gyönyörű tájon találtam magam. Mindent erő vett körül, kivéve az egyik oldalon, ahol egy hatalmas tujasor volt. Nem lehetett tőle semmit látni. Kezdtem érteni miért ide jöttünk Kizárt hogy valaki azt gondolja itt lakik a The Wanted. A tujasor közepén egy kis kapu volt, postaládával és névvel feliratozva. „Hayle Elizabeth Sparks” Mindig is az én nevemen volt a ház, a rajongók miatt. A kiskapun mint egy gyerek rohantam be, de amikor beértem a lábam gyökeret vert. Csak tátott szájjal bámultam. Egy kétszer akkora modern, gyönyörű, észbontó ház állt előttem. Hátra fordultam a srácokhoz akik most értek utol. Nyeltem egyet.

-Ez komoly?! – én.

-Reméltük hogy tetszeni fog, de ha nem kereshetünk mási… - nem tudta Nath be fejezni mert rájuk ugrottam.

-Ez a világ leggyönyörűbb háza. Azt hittem ilyen csak a mesékben van. És most nézettek ide! Itt fogok lakni! Ráadásul a legjobb barátaimmal! Lehet ennél csodálatosabb?! – ugrándoztam.

-Várd míg meg látod belülről, meg az istállót, és a kertet! – nevetett Max.

A házat megkerültem és még jobban ledermedtem. Az udvar felé hatalmas ablakok néztek, egy nagy terasz, és egy még nagyobb medence! 

Az udvarban, voltak nagy fák és kisebbek is, de minden rendezett volt. Kőből kirakott út vezetett két négy személyes hintaágyhoz, onnan tovább egy kerti teraszhoz, és tovább lehetett látni a hatalmas istállót. Kőből volt, piros cserép tetővel. Látszott hogy onnan még nincs vége az udvarnak. Gondolom ott van a lovagló pálya, és jön az erdő. Szokásomhoz híven, előbb nem a szobám, és a leendő lakhelyem érdekel hanem az istálló felé veszem az irányt. Egy négy fokos lépcsőn átkeltem és oda is értem.

-Én mondtam hogy először az érdekli! – nevetett fel halkan Jamie. Erre én is csak elmosolyodtam. Tehát ennyire átlátszó lennék? Mondjuk már 5 éves korom óta ismernek… Végre oda értem az istállóhoz ami kívülről is csodálatos volt, de amikor beértem ha lehetséges még annál is szebb volt. Levakarhatatlan vigyorral az arcomon néztem körbe. Rend volt, 8 boksz, a falaknak fa színűk volt, a bokszajtók zöldre voltak festve. És ki volt táblázva melyik lóé melyik. Az egész épületet friss széna és szalmaszag lengte be. Mélyet szippantottam és végre a házba mentem. Előtte az ugratópályát megvizsgáltam és tetszett amit ott is láttam. Látszott hogy a fiúk kitettek magukért. Elsétáltam a medence mellett és a terasz ajtón mentem be. 

Egy nappaliba értem. Fehér ülőgarnitúra, fehér falak, fekete nagy képernyős téve, kis asztalka, fehér fali polcok, puha szőnyeg, egy kőből kirakott kandalló. Pont mint amilyenek mi vagyunk. a fiúk is és én is imádjuk a fekete és a fehér kombinációját. Szeretem a modern dolgokat, de a szobám ezt sose mutatja. Az mindig régies. Persze, nem azt mondom hogy korhadt, hanem hogy, például, vajszínű. A régi házunk is ilyen volt. Csak ez sokkal nagyobb és még szebb. Tovább mentem, és egy étkezőbe értem.

Fehér asztal, fehér székek, fekete dekoráció. Reménykedtem hogy az egész házat ezek a színek lengik körbe. Ez a stílus a miénk. Tovább a konyhába gyalogoltam, ami hatalmas volt. Körbe konyhapult, szekrények, hűtő és középen még egy pult amin a tűzhely és a mosogató volt.
És ha ez nem lett volna elég, az egész fekete, fehér színekben ragyogott. 
Tovább léptem egy nagy folyosó közepén találtam magam. Amikor balra néztem a egy ajtót pillantottam meg ami mögött egy kis előtérvolt fogasokkal, és utána a bejárati ajtó, jobbra nézve pedig egy hal félét amiből három irányba, három ajtó nyílt és egy lépcső felfelé. Egyébként ki nem találjátok milyen színű volt itt is minden. 
A változatosság kedvéért fekete, fehér. 
A jobb oldali ajtón benéztem és egy dolgozó szoba féleséget véltem felfedezni. Volt benne egy íróasztal, rajta egy számítógép, és körbe minden falon könyvek. Rengeteg könyv! Mint egy könyvtárban! 
Azt hiszem ez a második kedvenc helyem! Egy hatalmas ablakon áradt be a fény az egész szobába. Szerelmes vagyok! Kiáltottam fel. Fogalmam sincs hogy asrácok eddig itt voltak-e de most hangos nevetés hallatszott mögülem  Oda rohantam hozzájuk és meg öleltem őket. – Ez fantasztikus srácok! Mintha egy kastélyban élnénk! – ugráltam mint egy kisgyerek. A következő ajtón is benyitottam, ahol egy mosdó volt. Hülyeség de én még itt is szívesen laktam volna. Olyan szép volt. Tudom hogy ez egy WC de akkor is!

A harmadik ajtó egy moziszobába nyílt. Értitek?! Egy moziszobába! Ilyen nem is volt a régi házunkban. Tudom mi jellemző a mai korra, de ez akkor is durva. A srácok iszonyat gazdagok, és én is mondhatom magamat milliomosnak, a sikeres versenyeimnek hála, de sosem vágytunk a fényűzésre. Tudjátok ennyi pénzt kap egy díjugrató, ha át ugor egy akadályt? Vagy egy énekes, ha a száma megszólal a rádióban? Soha nem gondoltam volna... Szóval. A szoba egyik falát teljesen betakarta a mozivászon, kényelmes puffok és kanapé volt szemben vele, oldalt egy asztalon, mikró. Gondolom hogy tudjunk popcornt készíteni, a másik oldal meg egy ajtó. Oda is benyitottam és egy lépcső vezetett lefele. Ott egy zene szoba és üveggel elválasztva egy stúdió volt. Egy zongora, és két akusztikus, valamint egy basszus gitár és egy dob szerkó volt a helyiség közepén. Ezt gondolom a srácok fogják használni, szóval nem is időztem ott sokat. Modern volt, mindennel felszerelt, pont mint a ház többi része. Vissza mentem a halba ahol most a lépcső irányába fordultam. Az én drága barátaim minden lépésemet követték. Nem törődve velük mentem az emeletre, ahol gondolom a hálószobák vannak. Egyre jobban hatalmába kerített a kíváncsiság az ÉN kuckómmal kapcsolatban. Egy folyosóra értem amiből 7 ajtó nyílt. Minden ajtó feliratozva volt. Hátra fordultam a barátaimhoz.

-Megnézhetem a ti szobáitokat is? – kérdeztem.

-Naná, a mi szobáink már be vannak rendezve. A tiéd is de…ha nem tetszik ahogy csináltuk átrendezheted. – mondta Miliam.

-Okés. De előbb a tieiteket had lássam. – csaptam össze a kezeimet és benyitottam a Síva felirattal ellátott ajtóba. Egy nagyon nagy és barátságos szoba fogadott. A falak kékek voltak, franciaágy középen, beépített szekrények. Tényleg szép volt. Így mentem egyesével mindenkién. Majdnem ugyan olyanok voltak, méretben is, de mégis látszott a stílusbeli különbségek. Mindegyikből külön nyílt egy fürdő, ami megnyugtató volt számomra. Utáltam fürdőszobán osztozni. Lehet hülyeség de ez van. Ilyen téren nem kötök kompromisszumokat, és ezt a fiúk is tudják. Egy vendégszobába is bekukkantottam és meg kell mondanom, itt én is szívesen lennék vendég. Most látjuk meg, a fiúk ismerik-e a stílusomat eléggé ahhoz hogy tökéletes szobát teremtsenek nekem. Óvatosan nyomtam le a kilincset a Haylizbeth:) felíratú ajtón. A srácok is lélegzet visszafojtva várták a reakciómat. Beléptem és körbe pillantottam. Gyorsan meg ráztam a fejem nem képzelődök-e.

 A szoba egy szerűen…én még nem láttam ilyet. A falak mindenhol halvágy rózsaszínűek voltak, de inkább fehérek voltak. A szoba alakja téglalap volt. szembe az ajtóval két hatalmas ablak és egy másik ajtó helyezkedett el, ami gondolom az erkélyre visz ki. Az „bejárati” ajtó mellett, jobbra egy fehér íróasztal volt, fehér székkel. Mellette a sarokban egy smink asztal, tükörrel.

 Az e melletti sarokban egy lépcsőfok és ott az ágyam. Szürke keretes ágy, mint a régi házunkban, gyönyörű. És az ágyamnál a falon, feketével egy hatalmas Eifel-torony volt festve. Tudják hogy Párizs a kedvenc városom. Az ágy alatt dobozok és mellette egy kis éjjeli szekrény. A szoba egész hangulata, mintha én lettem volna. Magával ragadott. Középen egy nagy vajszínű szőnyeg volt. Az ajtó nyilás falához képest bal oldalt lévő falon könyvespolcok és két beépített,

fehér, szekrény volt. Nem értettem hogy az én fürdőm hol van, és hogy komolyan azt gondolják-e a fiúk hogy két szekrénybe beférek? Ezek voltak csak a szépség hibái. De most akkor mi legyen? Mi van ha meg bántom őket? Elég furcsán nézhettem mert Jamie megszólalt.

-Hayle, minden oké?

-Őőő…izé…persze, de nekem miért nincs fürdőm? És mégis hogy gondoljátok hogy ebbe a két kis szekrénybe beférnek a ruháim?!- kérdeztem, mire ők elnevették magukat. Nem értettem mi olyan vicces. – Mégis mi olyan nevetséges?

-Nézz be a „szekrényekbe”! – mondta Nath. Tettem amit mondtak és kinyitottam a közelebbi szekrényt. 

Majdnem összeestem attól amit láttam. Nem egy szekrény volt hanem egy ajtó egy másik szobába ami csak a ruháimé! Mályva színű falak, vasvázas és fehér szekrények, a cipőimnek, és a ruháimnak. Az egyik falon egy ajtó és mellette egy plafontól-földig érő tükör. Az ajtón átmentem és egy fürdő szobában találtam magam. Vagyis az ÉN fürdő szobámban.

Egy zuhany fülke, egy Wc, egy tükör csappal és egy polc. Én sose fürdök kádban, számomra az tabu. A saját koszodban ázol. Fúj. Gyönyörűen komponálva a fehér és mályva színeket. Olyan szép volt hogy a könnyeim is kicsordultak. Kinek a csalafinta ötlete támadt egy szekrénynek álcázni egy ajtót. Innét már rájöttem hogy ha a másik „szekrényen” megyek be, itt lyukadok ki. Szipogva megöleltem a srácokat.

-Nem tudom hogy én mivel érdemeltem ki ezt...

-Ezt komolyan kérdezed?! 13 éve a legjobb barátunk vagy. Eltudsz minket viselni egy fedél alatt. Takarítasz, főzöl, mosol ránk. Soroljam még? – magyarázott nagyban Tom.

-De hiszen bármikor tudtok egy házvezető nőt fogadni, bárki képes lenni titeket elviselni hiszen híresek vagytok…

-Épp ez az! Te nem azért vagy velünk mert sztárok vagyunk!- Max

-Persze hogy nem. Akkor is a legjobb barátaim voltatok amikor még nem volt több millió lány oda értetek. – mondtam és elmosolyodtam, mert vissza gondoltam azokra az időkre.

-Látod? És te nekünk mindig a kicsi hugicánk leszel! – Jamie.

-De most nézd meg a teraszt is mert itt még nincs vége! – lelkesedett Síva, és én is kíváncsi lettem. Szóval kimentünk a nagy erkélyajtómon, fa fotelok és asztal és fehér napernyő volt, és onnan is vezetett fel egy lépcső. Nem értettem hova, hiszen már az emeleten vagyunk. De felmentem. És ott. Wáóóó!

Két darab ilyen napozóágy féleség volt. Azért kettő mert egybe négyen is belefértek. Pont tökéletes. Akkor vettem észre hogy a többiek erkélyéről is vezet ide lépcső. Szóval nem kell mindenkinek az én szobámon átmenni hogy feljusson ide. Azt hiszem boldogan kijelenthetem ez álmaim háza!

-Hú! EZ ESZMÉLETLEN! Nincs rá szó!

-Örülünk hogy tetszik. A holmijainkat délután 3 körül hozzák. A lovakat holnap reggel, Boby. Addig az istállót elő kell készítenünk. – magyarázta Nathan.

-Oké. És most mi lenne ha itt ebédelnénk? – mutattam a kényelmes izékre.

-Benne vagyok! – Nath.

-Úgyis mindjárt éhen halok! – simogatta a hasát Jamie. Van ami sohasem változik.

-Majd én felhozom. – sóhajtottam és elindultam lefele. De Max elkapta a karom.

-Veled megyek, nehogy eltévedj! – és vidáman mentünk a konyhába.

-Ez tényleg bámulatos! Soha életemben nem láttam ilyen szép házat. Pedig a szüleim villája se kicsi, és a régi házunk sem.

-Igen. Amint meg láttuk, beleszerettünk. Mintha csak nekünk építették volna. A pince részt is szerintem jól kialakítottuk stúdiónak.

-Az egész nagyon ötletes. Na meg ez én szobám! És a kert! Meg az istálló! Az ugratópályáról nem is beszélve! És moziszoba?! Ez komoly? Fantasztikus! – áradoztam, már vissza fele menet. Az ő keze tele volt Nando’s-os zacskókkal, én meg egy tálcával egyensúlyoztam, amin 6 pohár, egy kóla, és egy almalé volt. Nagy nehézségek árán feljutottunk a többiekhez.

-Kinek az eszement ötlete volt hogy ide fent együnk?! – kérdeztem lihegve. Pedig jól tudtam hogy az enyém.

-Nem is tudom… - mondta szint úgy lihegve Miliam és rosszallóan nézett rám. Persze csak viccből.

Megebédeltünk és úgy döntöttünk, amíg nem jön a teherautó a dolgainkal pihenünk egy kicsit. 2 óra volt, szóval egy órácskát. Kényelmesen elhelyezkedtünk az izéken(én már csak így fogom hívni), és ekkor vettem észre hogy egy fekete zongora is van a tetőn. Lassan oda mentem és leültem hozzá. Amikor jobban megnéztem rájöttem ez nem akár milyen zongora. Ez a MI zongoránk. Igen, amikor kicsik voltunk ez a hangszer Nathanék padlásán volt. Emlékszem egyszer nagytakarításkor, felmentünk oda és kincseket kerestünk. Hát találtunk is. Akkor belevéstük mind a hatunk nevének kezdő betűit. Megfogadtuk amíg ez a zongora ép a mi barátságunk szétszakíthatatlan. És még meg van. És ez a barátságunkra is igaz. Nem hiszem el hogy a srácok elhozták. Néha tényleg nem tudom hogyan érdemelhettem ki őket. Ők most már az igazak álmát aludták, én meg csöndben elkezdtem játszani egy dallamot. Nem tudom honnan jött, csak azt éreztem hogy egyik ujjam után ösztönösen rakom a másikat. A táskámból kikerestem a kotta füzetemet, ugyanis mindig hordok magamnál egyet és leírtam új szerzeményemet. Szövege nem volt, de úgy éreztem, ebből még lesz valami. A hangulatom érdekes volt. Boldog voltam, rettenetesen, de olyan fáradt. Igen, fáradt voltam. Valóban túl sokat edzek az utóbbi időben. De mit tehetnék? Nekem ez a munkám. A dallamban is valami ilyet lehetett sejteni. Erőteljes, mégis valamilyen módon szomorkás volt, habár ez az érzéseimre most a legkevésbé igaz. Nagyon elgondolkodhattam ezen mert nem vettem észre hogy Nathan leült mellém.

-Minden oké, Lizz? – kérdezte és láttam az arcán hogy aggódik. 13 éve ugyan az a barna, gyönyörű, boldogságtól csillogó szempár kérdezi ezt. Ő volt az aki sose a külsőségeket nézte, aki nem siklott el semmi felett, nem volt felszínes. Egy témában mégis évek óta hajthatatlan. És én még mindig nem tudom mi az oka ennek.

-Persze. Csak elgondolkoztam…Nathan mi történ a Nando’s-ban? - kérdeztem, mire ő nagyot sóhajtott. Látjátok? Ez az a téma!

-Bementünk és ott voltak ők is. Valójában mi kezdtük. Vagyis Zayn azt mondta a többieknek, hogy nézzétek itt vannak a lúzerek. Erre Tom beszólt hogy mi van, nincs itt a fürtöske és máris nem mered a szemünkbe mondani? És így ment tovább.

-Mi az hogy nincs itt a fürtöske? – értetlenkedtem.

-Harry. Nem volt velük. Ami elég fura is volt, de mindegy.

-Á, értem. Csak azt érteném mi a bajotok egymással…

-Ez hosszú, Lizbeth ez banda háború…egyszer megérted… - mondta és elkezdett játszani. – Mit szólnál egy négykezeshez?

-Benne vagyok. Melyiket? – kérdezem feldobottan. Imádok Nathannal zongorázni. Arra emlékeztet amikor még normálisak voltak ők is és én is. Mindannyian egy kórusba jártunk, és mi voltunk az orgonálók. Hülyeség de akkor is és most is majdnem mindent együtt csináltunk. Nem válaszolt csak elkezdett játszani. Azonnal ráismertem Mozart egyik szonátájára így én is bekapcsolódtam. Az emberek, rajongók ki nem néznék belőlük, de a fiúk igenis szeretik a régi, híres zeneszerzők műveit. Nathan, nagy, férfias keze, az én kicsi, nőiesem mellett teljesen kiegészítették egymást. Azzal sosem volt problémánk hogy nem vagyunk összhangban. Szinte már tudtuk mire gondol a másik. 5 perc után a dallam elcsendesedett, mi meg kezeinket bámulva, gondolkodtunk. Nem tudom hogy Ő min gondolkodhatott de én a jövőn. Mi lesz ha egyszer igazán felnövünk? Ha ő talál magának egy feleséget, lesznek gyerekei, én meg teljesen elfelejtődőm? Sokat szoktam ezen rágódni. A jövőben az a jó hogy bármi megtörténhet. A rossz hogy meg is történik… Okos egy mondás. A gondolkodásomból Nath telefonjának hangja zökkentett ki. Egy pillanatra ő is össze rezzent, de aztán gyorsan kihalászta a zsebéből, és felvette.

-Haló? Igen. Jó. Azonnal megyünk. Köszönöm. – ennyit halottam a beszélgetésből. – Fogd be a füled Lizz. – utasított, én meg végre hajtottam azt. Ekkor a két mutató ujjával lenyomta a zongora leghangosabb billentyűit. A srácok azonnal felébredtek, Tom le is esett az izéről.

-Mi volt ez haver?! – mérgelődött Jamie.

-Megjöttek a cuccaink, segítsetek becipelni őket! – válaszolt Nathan és már indult is le az udvarra. Mi csak követtük.

-Hayle, te maradj itt. Nem láthat meg senki. Majd mi behozzuk a dobozaidat. – tanácsolta Max, mosolyogva. El is fogadtam a segítségüket és a konyhában, egy pohár víz társaságában vártam őket. 20 percen belül mind a kb 70 doboz az előszobában sorakozott. Még jó hogy felcímkéztem őket, különben évekig tartana elrendezni.

-Oké srácok. Innét átveszem a terepet. Mindenki felviszi a maga 10 dobozát, plusz az enyémet, addig én a konyhába és a ház többi részében rakodok. Stimmt?

-Aha. De nem kell segítség? – kérdezte segítőkészen Síva.

-Nem, ha ti segítetek csak az étkészlet felének a leamortizálása az eredmény. Megoldom. – magyaráztam. Tették amit mondtam én pedig a „Kitchen” felirattal ellátott dobozokat nyitogatni kezdtem. Kipakoltam a tányérokat, poharakat, evőeszközöket, lábosokat, és a többi konyhai kelléket. Fél óra alatt végeztem is. A nappaliba nem sok dolgot kellet intéznem, csak pár dekorációt. Az étkező asztalra a kertből szedett virágot, és alátéteket raktam. A „Filmek” dobozának tartalmát a mozi terem polcaira pakoltam. A stúdióba, a Wc-be, a könyvtárba nagyon nem is kellett mást raknom csak kis mütyüröket. A halba és az előszobába a szokásos képkeret kompozíciókat szereltem fel.

 Tele volt a fal a mi képeinkkel. Mindig is volt a házban egy fal, ahol csak mi voltunk 6-an. Ez olyan emléksaroknak is nevezhető. Habár az egész ház tele lesz. Volt vagy 50 kép, ahol hülyébbnél, hülyébb fejeket vágunk, vagy a fiúk koncertjein, vagy az én versenyeimen, vagy amikor még kisgyerekek voltunk. Szeretjük a fekete-fehér színeket de azért egy kis vidámságot mindig rejt a házunk. Mivel a ruháim bepakolása a szekrénybe sok munkát és időt igényel úgy döntöttem előbb az udvar, és az istálló. A kerti teraszt ahol a hinta ágyak voltak szépen elrendezgettem, párnákat, pokrócokat raktam beléjük. Egyszóval nagyon lakályos lett. És most jön a legfárasztóbb rész.

-HA RÁÉRTEK, KELLENE EGY KIS SEGÍTSÉG! – kiáltottam a barátaimnak. Két perc sem telt el az egész társaság mellettem állt. Ezt szeretem bennük, bármikor, bárhol, bármiben a segítségemre állnak.

-Segítenétek a nyergeket behordani a nyergesbe? Egyedül nagyon sokáig tartana. – néztem rájuk kiskutya szemekkel.

-Nem kell a kutyi szem, segítünk! – ölelt meg Nath. És kaptam a hajamra egy cuppanós puszit.

10 perc alatt mind a 8 nyereg a helyén volt. Tudom most azt kérdezitek miért van 6 lónak 8 nyerge, de ez egyszerű. Mivel nekem 3 kell. Logikus nem? Kell egy az edzésekre, egy a versenyekre, és egy terepre.

-Köszönöm, a többit már meg oldom. Hogy álltok?

-Hááát… - mondták egyszerre és a kezüket tördelték. – Még nem túl jól. Ki gondolta hogy ennyi ruhánk és kacatunk van…

Ezen én csak jót nevettem.

-Még nem végeztetek egy szobával sem, én meg már az egész házzal és a kertel is…

-De te nő vagy! – adták a „logikus” választ, amire én csak a szememet forgattam. Persze ez egy nagyon "jó" indok…

-Na nyomás mert holnapig sem végeztek! – adtam ki a parancsot.

-Inkább segítünk, és amikor te is mész a szobádba akkor megyünk vissza mi is. – ajánlotta fel Max.

-Hát ezt nem utasíthatom vissza. – én.

Neki álltunk a boxokban a szalmát elrendezni, kisöpörni, a nyergesben a szerszámokat rendbe tenni. És itt van egy nagy üveges szekrény, amibe az érmeimet, kupáimat rakhatom. Nekem is az én terepemen vannak a díjaim, nekik is az ő terpükön(stúdíóban). Fél óra múlva a helység csak úgy csillogott-villogott. Nekem háromszor ennyi ideig tartott volna egyedül ez. Fáradtan dobtuk le magunkat a hintaágyakba. Az idő hat órára járt már és itt Londonban kezdett hűvös lenni. Elfelejtettem mondani hogy már mind melegítőbe voltunk és otthoni ruhába mivel takarítani nem a legjobb dolog a kedvenc vajszínű gatyánkba.

-Hú srácok attól tartok hogy amikor a szobámba megyek eltévedek. -mondtam és kezdtem feltápászkodni, mivel nekem még semmi sincs kipakolva. – Még mindig nem hiszem el hogy itt fogunk lakni!

-Pedig most már ideje lenne hogy elhidd. - közölte az állást nevetve Jamie. - Kövesd a mestereket!

-Ha ti mondjátok... Egyébként észre vettem ám a zongorát! – kacsintottam és bementem a házba. Ők meg csak úgy loholtak utánam.

-Mi is láttuk az előszoba falat. Mintha egy perce vissza repülnénk az időben… – gondolkodott el Tom.

-Nekem a kedvencem még mindig az a kép amikor olyan habos babos ruhában vagy. – vigyorodott el Max ördögien. Tudja, az egy kivételes alkalom volt, mert legközelebb már csak az esküvőmön leszek olyanba.

-Meg amikor mind a hatan kidugjuk a nyelvünket. - Síva

-Igen, mindannyiunknak az a kép van az éjjeli szekrényén. – mondta Jay. Szóval tényleg ennyire fontos nekik a barátságunk. Nem csak nekem. A szoba ajtómban elváltunk egymástól és most még jobban szemügyre vettem azt. Így még jobban megszerettem. A dobozaim ahogy a fiúk mondták a szoba közepén voltak. 6 hatalmas dobozban a ruháim és a cipőim voltak, egyben a fürdő szobai dolgok, háromban pedig a szobai többi kelékek. A fürdőbe hamar kipakoltam a fogkefémet, szappant, sampont, törölközőket. Az íróasztalomra ceruzákat, tollakat. A sminkasztalomra, tudom nem találtátok volna ki de a sminkjeimet, és a köröm lakkjaimat pakoltam. Na meg a fésűket, hajgumikat. A maradék, díszeket, dekorációkat, kedvenc könyveket a szobai helyére tettem. Aztán jött a gardrób, ami úgy 2 órai munkának nézett. De ekkor megcsörrent a telefonom.

-Szia Bob! – köszöntem kedvesen a hívomnak.

-Szia Hayle. – gondterheltnek tűnt a hangja. Bob 20 éves, a srácok barátja. Kicsi korunk óta ismerjük egymást. Úgy volt hogy ő hozza holnap reggel a lovakat. – Van egy kis probléma.

-Hallgatlak. - mondtam már én is komoran. Rettegtem hogy Limenak baja esett.

-Az nővérem elájult egy áruházban és most kórházban van. – Bob 23 éves nővére, Candice, Londonban él a vőlegényével.

-Jézus! És most hogy van? Ugye meg ideutazol? Melyik kórházban én is oda megyek!

-Igen már elindultam. 1 óra és Londonban leszek. De van egy kis gond. Tudom a fiúk azért mondták hogy reggel vigyem a lovakat, hogy rendbe szedjétek az istállót addig. De most velem vannak, mert ha ide jövök, reggelig nem tudok vissza menni értük. Csak azért hívlak, hogy én beteszem őket egy magán lovardába, és reggel átviszem őket hozzátok. Szóval nem kell miattuk aggódnotok. Remek a hely, és nagyon vigyáznak rájuk! Úgy rendben lenne? Ne haragudj a variálás miatt! – mentegetőzött, és hallatszott a hangján hogy nagyon kínosan érinti a szituáció.

-Boby, nyugodj meg! Minden O.K.! Nem kell magán lovarda, hozd hozzánk őket! Nagy nehezen sikerült kitakarítanunk, szóval most már jöhetnek a lovak. Tudod a címet?

-Oh, Istenem! Annyira örülök. Igen tudom. Még egyszer nagyon, nagyon sajnálom, Hay! - lélegzett fel és folytatta a sajnálkozást, ami már számomra kezdett kényelmetlenné válni.

-Én is szeretlek! Jah és Lime jól van ugye?

-Persze! Mindenki a legnagyobb rendben van. 1 óra és ott vagyok! Voltál az egyetemen?

-Igen! És felvettek! – ugrándoztam még mindig a nagy hír miatt.

-Hiszen ez csúcs! Gratulálok! Na most leteszem mert vezetek! Szia.

-Köszönöm! Szia!

 És kinyomtam. Valójában, nagyon is örültem hogy még ma megérkezik Lime és a többi ló. Alig vártam hogy elfoglalhassák a helyüket. Egy órám van hogy Bob ide érjen, szóval sietnem kell. Olyan sebességgel pakoltam ki a ruháimat hogy fél óra alatt kész is voltam. Gyorsan át futottam Nathanhez, mivel az ő szobája van szemben az enyémmel. Kopogás nélkül berontottam és ami ott volt, hú, legszívesebben, elrohantam volna. Az egész szobán mintha hurrikán söpört volna végig, az én drágaságom a rumli közepén ült és hajtogatott. Annyira cuki volt ahogy próbálta a pólóját normálisan össze hajtani és vagy tízszer újra csinálta, mert gyűrött lett.

-Egyetlenem, te meg mit művelsz? – kérdeztem és lehuppantam mellé. Olyan gondterhelt szemekkel nézett rám, mintha az kérték volna tőle hogy találjon fel az atomnál kisebb részecskéket.

-Nekem ez nem megy, Lizbeth! Olyan béna vagyok! – mondta és azt láttam rajta mindjárt elsírja magát. Lehajtotta a fejét és úgy nézte a kezében tartott ruhadarabot. Az álla alá nyúltam és felemeltem azt.

-Nézz rám, légy szíves! – mondtam neki gyengéden, de mégis határozottan. Engedelmeskedett. – Jaj, ilyen kor olyan zabálni való vagy! – mondtam és jó szorosan megöleltem. – Gyere! – fogtam meg a kezét és állásba húztam. – Együtt megcsináljuk. Oké? – kérdeztem, ő meg egy aprót bólintott. Tényleg nem értem min van így kiborulva. Mert nem tud egy pólót összehajtani? Mostanában ilyen szokott lenni. Mindenen agyal. Komolyan mint egy terhes nő. Na jó, ezt inkább nem mondom neki. 20 perc alatt pucc rendet vágtunk az egész szobában, a gardróbtól, a fürdőig. Ez aztán a csúcsteljesítmény. Nekem ekkor ugrott be miért is jöttem át.

-Nath, gyere! Bob hívott hogy a nővére kórházba került és most tudja csak ide hozni a lovakat! Kb. 5 perc és itt van! – rángattam le a lépcsőn. De előtte persze riadót fújtam. Ami ebből állt: „SRÁCOK! GYORSAN!”. Kevesebb mint 10 perc múlva mindannyian, a kocsibejárónál álltunk és Bob lószállítójából halásztuk a ki a lovainkat. A fuvaros hamar tovább is állt a kórházba, én pedig megígértem hogy holnap meg látogatom Candt. A lovaknak nagyon tetszett a hely, de látszott kimerítette őket a hosszú út. Adtunk nekik vizet és zabot, majd hagytuk őket pihenni.

-Na srácok. Mindenki rendet rakott? – érdeklődtem.

-IGEN! – jött az egy hangú válasz.

-Akkor mit szólnátok ha rendelnénk egy pizzát mert farkas éhes vagyok!

-Jó, de ha te éhes vagy inkább ne csak egyet hanem mondjuk 6-ot. – tanácsolta Síva.

-Hát köszi, szépen! – adtam a durcást. Habár tényleg rengeteget eszek, ami viszont szerencsémre nem látszik meg rajtam. – Akkor a szokásosat? – kérdeztem és már kezdtem is elő halászni a zsebemből a BlackBerrymet. Le adtam a rendelés, két sajtos-sonkás-kukaricásat, nekem és Nathannek; egy hawaiit, Jamienek; egy szalámisat, Maxnek; és egy gombás-sonkásat, Tomnak. Fel avattuk az új étkezőnket, és ott ettük meg. Vacsi után elmosogattam, míg Tom törölgetett, a többiek pedig tévét néztek. Amikor végeztünk mi is csatlakoztunk hozzájuk. Big Time Rush ment, imádtuk ezt a sorozatot és közben jót szórakoztunk azon hogy összehasonlítottuk a filmbeli és a valódi énjüket a srácoknak. Néha jót röhögünk azon hogy micsoda „alakváltozáson” mennek keresztül.

-Ez annyira izé szerintem. – beszéltem „értelmesen” – James nem is ennyire önközpontú…

-Jaj, Lizzi! Ez csak egy sorozat! Ha rólunk is lenne egy, mi se ugyan olyanok lennénk mint a valóságban! – érvelt logikusan Nathan. És igaza volt, mint általában. Na jó nem. Igazából MINDIG nekem van igazam. Hihihi!

-Ez igaz. De én most megyek aludni mert hosszú nap volt. – nyomtam mindegyik srácom arcára egy-egy puszit. Már fél kilenc volt, én meg szokásomhoz híven minden kora reggel terepre megyek.

-Azt hiszem én is megyek. – mondta Jamie és ő is felállt.

-Jó éjt! – köszöntek el egyszerre.

-Nektek is, de ne maradjatok sokáig! – játszottam a felelősség teljes nővért. Általában ez vagyok én. Bulikon sosem iszok, én vagyok a józan gondolkodású alany, aki tökéletes arra a célra, hogy amikor full részegek vagyunk hazavonszoljon minket. Együtt ballagtunk fel az emeletre. Az én ajtóm közelebb volt szóval ott meg álltunk és megöleltük egymást. – Jó éjt, Jamie!

-Neked is, Haypilla! – ez a mániájuk. Mindegyikük A Hayle nevemet használja, mit mindenki más, csak Nathan és Daniel használja az Elizabeth, más-más formáit. Egyik jobb mint a másik! A szobámba érve, egyből a fürdőbe vettem az irányt. Vagy negyed óráig álltam a zuhany alatt, miközben majdnem elaludtam. Amikor végeztem magam köré csavartam egy törölközőt és így mentem át a gardróbomba. Felvettem a pizsamámat, fogat mostam, és beleestem az ágyba. Azonnal elnyomott az álom.

Lizbeth "xx