1. fejezet

Sziasztok! Hoztam is az első fejezetet, mivel a prológusból azért annyira nem lehet megállapítani milyen is a történet. Szívesen vennem a kritikákat, és a komikat:)
Remélem megfigyelitek a lovak nevei, és a gazdáik tulajdonságaik közti kapcsolatot:)






"Hayle Elizabeth Sparks szemszöge" 2012 március 12.

Sendy Clark

A sok sikítozástól már lüktet a fejem. Több mint két órája kezdődött a fiúk koncertje én meg itt várok a színpad mögött Sendyvel. Senn, Síva barátnője nagyon kedves, gyönyörű, szőke hajú, zöld szemű lány, aki menedzsmentet tanul Hollandiában. Most is csak Sívától jött elköszönni, ami hát elég bonyolult ügynek bizonyult. Mivel még minimum egy órát a színpadon fognak ugrálni. Ez a fiúk utolsó koncertje itt Manchesterben egy időre, és emlékezetessé akarják tenni, mivel egy hét múlva költözünk Londonba. Igen, költözünk, jól hallottátok a többes számot. Én is, ami nem nagy cucc mivel már egy éve együtt lakunk mi a hatan. Szóval Sendynek fél óra múlva megy a gépe és 10 percen belül el kéne indulnia hogy oda érjen a reptérre. Én homlokomat ütögetve, ő fejét a hideg falnak döntve gondolkozott. Gyors terv kell hogy Sívát leszedjük valahogyan a színpadról. Hozzá tenném úgy, hogy ne lássák meg a visítozó rajongók a lányt. Három hónapja tart a kapcsolatuk, de még nem nyilvánosan, szóval az az ötlet hogy Senn menjen fel a színpadra kilőve. A fiúk fülébe füldugók, plusz a tömeg is ordítozik, szóval hogy kiabáljunk fel kilőve. Mielőtt meg kérdezitek, én sem mehetek ki, mivel, nem tudnák a rajongok ki vagyok, és kombinálni kezdenének. Hogy hogy tudtuk 2 éve megtartani az inkognitómat, majd elmesélem, de most fontosabb dolgunk van. Senn egyszer csak felnézett és száját rágva megszólalt. 

-Van egy ötletem. - és láttam rajta, én is kellek hozzá.

-Halljuk! - biztattam, mire ő elmesélte a tervét. Felszisszentem, és még jobban gondolkoztam. Bízzunk benne hogy sikerül. - Elég necces...És miért pont én?!

-Igen, tudom. Én nagyon félek tőle! De kérlek! Már csak 5 percem van! - mondta könyörgően. Óvatosan bólintottam. Sikerült rávennie hogy bemenjek az oroszlán barlangjába. Lassu léptekkel indultam a tőlünk 20 méterre idegesen sétálgató férfi felé. Ő Benjamin, a fiúk menedzsere. Nagyon szigorú, nem ismeri a poént, és mindent halálosan komolyan vesz. A fiúk csípik mert velük nem mer annyira ordítozni, fél hogy kirúgják, de engem és Sennt is az elő pillanattól kezdve rühell. Nagyot  sóhajtottam, mikor megálltam mögötte, és félve megkocogtattam a vállát. Azonnal hátra fordult és már vártam hogy mikor kezd el kiabálni. A hatás azonban elmaradt. Szeme fáradtságot és szomorúságot tükrözött. Nem volt benne az az elszántság, hogy "énakkorisvéghezviszemamitakarok". 

-Minden oké, Ben? - kérdeztem még mindig halkan nehogy feldühítsem bármivel is.

-Nem. Nincs semmi sem rendben. De. Mindegy. - legyintett és lerogyott a mellettünk lévő kanapéra. - De te mit akarsz? 

-Kellene egy mikrofon... - közöltem szárazon, mire neki az egekbe szökött a szemöldöke. - ...ami a fiúk fülében lévő kis fülhallgatóba tud beleszólni.

-Minek? Ááá! - vonta meg a vállát. - Csinálj amit akarsz! - és ezzel ott is hagyott. Hatalmas szemekkel néztem utána, de a vigyorom felül múlta azt. Eszeveszetten rohantam, a szervezőkhöz. 

-Elnézést. Kellene az a mikrofon. - mutattam rá egyre amibe épp egy nő beszélt .

-Sajnálom, azt nem adhatom oda. - közölte egy nem túl kedves férfi.

-Benjamin Burtel küldött. Lenne szíves? - mentem át egy felsőbb rendű hangnem be. A nő hezitált.  - Már elnézést, de fontos feladatot teljesítenék, ha maguk nem akadályoznának! Esetleg szeretnék ha ide hívnám? Mert nem volt túl jó kedvében...de ha Önök azt szeretnék. - na erre már hallgattak. Nem csoda ők is félnek Bentől. Ki nem?! Fogtam a mikrofont, a nő rámutatott egy gombra amivel belehet kapcsolni. Köszönetképpen bólintottam, és jeleztem távozzanak a helységből, majd amikor már egyedül voltam lenyomtam a gombot. - Síva, azonnal told le a segged a színpadról! - mondtam szinte már kiabálva. A kamerákban láttam hogy a srácok körül néznek ki szólt nekik, én meg hozzáteszem: - Senn!

Na itt elmosolyodik, Jay vigyorogva letolja a színpadról, Max éppen közli hogy Sívát az anyukája telefonon keresi, Tom éppen valami kézen állást próbál csinálni, míg Nathan belenéz a kamerába és kacsint egyet. Tudom hogy ez nekem szól, mivel mind tisztában vannak vele, csak én vagyok képes, betörni egy stúdió szobába, kijátszva az öröket. 

Ezután már nem történt semmi érdekes, Sendy eltudott búcsúzni szerelmétől, a koncert még tartott egy órát és fergeteges volt. A fiúk már köszöntek el a stadiontól, én meg az öltözőjükben a kényelmes díványon feküdtem és Twittereztem. Az ajtó hirtelen csapódott és öt nagyon izzadt srác rontott be rajta. Amikor észrevettek, Síva egyből a nyakamba ugrott.

-Imádlak, imádlak, imádlak! - hálálkodott és azt hiszem azt köszönte hogy láthatta Sennt. A többiek is jól megölelgettek.

-Srácoook! Egy, tiszta víz vagytok! Pfuj. Kettő, haza akarok menni!

-Oké-oké! Öltözzünk! - emelte fel védekezően a kezét Max, és levette a pólóját.

-Hay, nem akarsz kimenni? - kérdezte Jay.

-Ugyan, Jamie! - legyintettem. - Hidd el már mindet láttam! - vigyorodtam el és dőltem vissza a kanapéra. 15 perc alatt kész is lettek. Egyébként egy bakancs térdzokni, sort, keki színű ing volt rajtam. Most jön az este "legizgalmasabb" része. A kijutás. Mission Impossible. Belebújtam, Jay nagy kabátjába, Tom idétlen sapijába, Nathan napszemüvegébe, Max sáljába. Azt hiszem nem hagytam ki semmit. Igen, kell az inkognitó. Nathan jobbról, Tom balról, Max elöről, Jamie hátulról fedezett. Erősen szorítottam unoka bátyám kezét aki rendíthetetlenül húzott át a tömegen. Síva, volt az aki az újság íróknak és a riportereknek, próbált válaszolni, illetve féken tartani őket. Minden honnét jöttek a kérdések: Ki ez a lány? Miért nem mutatja magát? Valamelyikőtök barátnője? Mióta ismeritek? Ez van minden alkalommal. Mindannyian fellélegezve ültünk be Siva nagy, fekete , hétszemélyes Toyotájába. Minden srácnak ugyan ilyen van, nekem meg fehér.

-Ez nem fog így sokáig menni... - mormolta az orra alá Nathan, de mindenki meg hallotta.

-Tudom...majd... - kezdtem, de félbeszakítottak.

-Hayle! Mindig azt mondod: MAJD. De sose jön e... - most én szakítottam Őket félbe.

-Alkut ajánlok. - közöltem komolyan, mire csak 10 darab szemöldök magasba lendülését kaptam. - 4 hónap. Amikor vége lesz az olimpiának, az első adandó alkalommal beülök veletek valami hülye TV műsorba és mindent el mesélhettek. De az olimpia előtt nem lehet! Azt hinnék az emberek, csak érdekből vagyok veletek. Hogy nyerjek... Én nem akarom hogy elítéljenek... - tettem hozzá halkan. Utáltam ha az emberek külsőről vagy első hírből ítélnek. Az annyira szánalmas... A fiúk összenéztek majd bólintottak. 

-Nyugi, Törpilla! - karolt át Tom.- Ha eddig kibírtuk a titkolózást, négy hónap már nem áll az utunkba!

-Szerintetek lehet előre időpontot kérni egy műsorba? - simogatta a borostályát Max.

-Miliam! Ez nem volt szép! - játszottam a durcást.

-Engem nem érdekel mi szép és mi nem ,de rohadt éhes vagyok! - közölte Jamie. Erre mind annyian elnevettük magunkat.

  

A srácok koncertje után 6 nappal kocsiba ültünk és London felé vettük az irányt. Reménykedtem benne hogy az a ház tényleg olyan mint amilyennek mesélték. Ha igen akkor én leszek a világ legboldogabb embere. Ráadásul, nincsenek szomszédok a közvetlen közelben, így nem kell attól paráznom hogy a Limeal való edzésben zavarnak(Lime az én angol telivérem), vagy netalán a fiúkat zargatják a fanatikus rajongók. Oké, értem én hogy nekik köszönhetők a sikereik, karaerjük, de azért álljon meg a menet amikor melltartókat dobálnak a színpadra, meg az kiabálják „Nathan, én leszek a feleséged!!” . Hát az már beteges. Mondjuk nekem könnyű mivel a nap bármelyik percében megölelhetem, vagy minden reggel egy száll alsó gatyában láthatom Őket. Habár örülök ha egyáltalán az van rajtuk…

Szóval visszatérve a jelenbe. Reggel hatkor keltem gyorsan elmentem lovagolni és hétkor már a reggelit és az útra szendvicseket csináltam. Éppen kakaót főztem amikor valaki leseggelt velem. Hát persze hogy Tom volt az! Szokásaitól eltérően 1. volt rajta farmer, csak póló nem, 2. tíz óra előtt SOHA nem kell fel. Megöleltem és egy bögre kávét a kezébe nyomtam, miközben én a kakaómat kavargattam.

-Jó reggelt, Törpilla! – köszönt vidáman.

-Jó reggelt Parker. Téged meg mi lelt hogy ilyen korai madár lettél? – kérdeztem vigyorogva.

-Már várom hogy lássam az arcod ha meglátod az új otthonunkat!

-Áh, szóval félnem kellene?!

-Nem. De ezt a házat egyszerűen nekünk tervezték! Majd rájössz te is!

-Remélem igazatok van…- feleltem óvatosan. – Na de most fojtasd a szendvicsek készítését amíg én felkeltem a többieket.

-Oké, főnök! – szalutált egyet mint a hadseregben. Én ezen már csak a fejemet ráztam. Mi csoda bohócokkal vagyok körül véve! Felmentem az emeletre, azon belül is a szobámba. A szobám a folyosó végén van, mellette, Nathané és Jayé szembe pedig a maradék három jómadáré. Oda mentem a nagy hangfalhoz és kiválasztottam a kedvenc zenémet. Erre szoktak felkelni ők is. Green day – 21 gun’s. Maximális hangerőre csavartam és kinyitottam a szobák ajtaját és a földszinten vártam a hatást. Jamie egy szál alsóban táncolt le a lépcsőn karöltve Miliammel miközben ordították a szövegét. Síva meg egy fogkefével a szájában, törölközővel a derekán, hümmögte.  Mire vége lett a számnak már mindenki vidám hangulatba burkolózott, de unokabátyám még mindig nem jött le, pedig ő reggel is mint egy energiabomba twitterezik, vagy a hajával babrál. Aztán amikor már végképp feladta én zselézem be neki.

-Szép jó reggelt Hayle! – mondták kórusban.

-Reggelt srácok! Reggeli az asztalon, kávé a főzőben. Meg keresem Nathant. – miközben soroltam, Max egy hálás pillantást lövellt felém, mosollyal.

-Én a helyedben vigyáznék! – figyelmeztetett Síva.

Mit sem törődve az óvóintéssel  Felcaplattam újból a lépcsőn, és óvatosan benyitottam az apokalipszisnek is nevezhető szobába. Gyakran vagyok itt, előfordul hogy az éjjelig tartó beszélgetéseink közben is itt alszom el. Egyébként otthonos kis szoba, szinte kiabál, hogy: Hahó! Én vagyok Nathan Sykes szobája! Szóval benyitottam és a szokásosnál nagyobb rendetlenség fogadott. Az én drágaságom még mélyen szundikált, de szemei alatt éktelenkedő karikákról azt állapítom meg hogy nem túl sokat, és jól. Ilyenkor annyira ártatlan és cuki, de a valóságban perverz, néha egoista, de engem és a barátait mindig megértő személyiség. Nem volt szívem most felébreszteni szegényt így hát be bújtam mellé a takaró alá. Már fel voltam öltözve egy egyszerű barna farmert, fehér felsőt, mályva blézert viseltem, mivel a többi cuccomat már elvitte egy teherautó Londonba. A szobám is üres, sőt az egész ház. Csak pár cucc van még itt. Azt is holnap hozzák utánunk. Hajamat csak göndören hagytam lógni.Vagy öt percig néztem amikor hirtelen, még mindig csukott szemmel, de megszólalt.

-Köszönöm, Lizbeth.

-Mégis mit? – értetlenkedtem és felkönyököltem. Ő is álmosan kinyitotta szemeit és mélyen az enyémekbe nézett.

-Hogy nem keltettél fel, de legfőképpen hogy mindig itt vagy nekem és számíthatok rád! – mondata hallatán egy könnycsepp gördült ki a szemem sarkából és a kézfejére pottyant. Jó szorosan magamhoz öleltem és ő sem restellte viszonyozni.

-Ne felejtsd el több száz csaj elhagyhat, a világ összedőlhet de én MINDIG itt leszek neked!

-És ez fordítva is így van! – mosolygott mint a vadalma, és erre a nevető izmaim begörcsöltek, a könyökömről elveszettem az egyensúlyom és rá estem.

-Nathan Sykes hányszor mondtam hogy legalább alsógatya legyen rajtad éjszaka! – mondtam tettetett dühvel, de nem bírtam és elnevettem magam.

-Azt gondoltam hogy ha már 13 éve ismersz minket mindent láttál. – húzogatta a szemöldökét ahogy szokta. Én erre csak a szememet forgattam.

-Ne perverzkedj inkább öltözz fél óra múlva el kell indulnunk! – pattantam ki az ágyból és lerántottam róla is a takarót. Nem igazán zavart hogy meztelenül láthatom, ha öt pasival élsz együtt, az egyik a rokonod, a többi pedig a legjobb barátod már több mint 13 éve ez megszokott lesz. Persze ők is láttak már engem fehérneműben, mert nekem már ez is alul öltözetnek számít. A fejére dobtam egy boxert, egy farmert és a kedvenc pólóját, és már indultam is ki a szobából. – Jah, és fürödj le, bűzlesz. Kapsz 10 percet!

-15? – alkudozott.

-Hajjal együtt! – mondtam a végeredményt majd lerobogtam a többiekhez. Már épp a mosogatóba pakolták a tányérokat, gyorsan elvégeztem a mosogatást, beraktam egy kosárba a szendvicseket, mellé 4 nagy üveg kólát, egy spritetot és egy szőlőlevet és még pár édességet.

-Kimegyek megetettem a lovakat, elkísérnél Sí – néztem sokatmondóan az i származású barátomra, aki egyből értett a jelekből.

-Persze. – Síva. Kifelé menet az istállóig egy szót sem szóltunk egymáshoz, a szerszámosban, vettem 4 almát és egy limeot. Síva is választott egy piros gyümölcsöt majd a lovak felé vettük az irányt. Mind a hat lovat megjutalmaztuk eggyel. Limenak azért ez a neve mert csak a limeot képes megenni. Síváé, Lucky. Maxé, Baldy. Tomé, Braky. Jamieé, Curly. Nathané pedig Amazy.

-Olyan furcsán viselkedik mostanában Nathan. Aggódok érte. – kezdtem, miközben a hajamat csavargattam idegességemben. Már vagy egy hónapja észrevettem rajta a változást de nem mertem szólni senkinek. De most már ez az érzelgős duma. Muszáj rákérdeznem.

-Igen. Nekünk is feltűnt. Alig lovagol, folyton stresszel valamin. Ezért lesz jó neki is a környezet változás bízz bennünk! – nyugtatgatott unoka testvérem legjobb barátja.

-Hogy nyugodjak meg?! Agyon hajszolja magát! Alig látom, ha meg igen nincs kedve semmihez csak alszik vagy egymagában punnyad! Alig eszik, eltűnt az élet vidám, midnig mindenből viccet csináló, perverz unokatestvérem! Aki számomra mindennél és mindenkinél fontosabb, aki a legjobb barátom! Vissza akarom kapni azt a Nathan Sykest! – ordítottam és patakokban folytak az arcomon a könnyek. Nem akartam meg bántani Sívát, mert tudtam nem tehet róla, de valakinek el kellet mondanom, inkább kiabálnom a véleményemet.

-Shhh.- ölelt szorosan magához és a kezét körkörösen húzogatta a hátamon. Vettem egy mély levegőt, szememből kitöröltem a könnycseppeket, megigazítottam magamon a ruhámat és felsóhajtottam.

-Rendben. Remélem, igazatok lesz! Mert ez így nem sokáig mehet tovább. De most már induljunk! – erőltettem egy mosolyt az arcomra és besétáltunk a házba. – A lovakért mikor jönnek?

-Holnap reggel hozza őket Bob Londonba. Hogy addig legyen időnk az istállót berendezni. Ne aggódj, Limemal minden rendben lesz!

Nathan már reggelizett. Mögötte Tom állt és próbálta a közben müzlit kanalazó srácnak beállítani a haját. De azt a fejet látnotok kellett volna. Ahogy a nyelvét kidugva koncentrált és amikor a páciens megmozdult szinte a haját tépte hogy kezdheti újra. Fogtam gyorsan a fehér, Hello Kittys BlackBerrymet és lefotóztam. Már vagy ezer kép van rólunk, külön, együtt, ahogy hülyéskedünk, amikor kicsik voltunk, vagy a versenyeimen, vagy az ők koncertjeiken. Sose értettem hogy lehetnek ilyen bénák a paparazzók hogy nem tudnak lekapni amikor a fiúkkal vagyok. Jó vigyázunk, de azért nem vagyok paranoiás. Habár ez nekem csak jó. De majd ha az olimpia után elmondjuk... Megkönnyebbülés lesz, de félek is az őrölt rajongóktól, a fotósokk és újságírók kiforgató szavaitól. Igen. Félek. Bevallottam. Amikor kész lett, mindenki gyors belebújt a kabátjába, cipőjébe, én is felvettem egy mályvás balerina cipőt. Mindig is utáltam a csinos, elegáns ruhákat, magassarkúkat, szoknyákat és csak ha muszáj volt akkor vettem fel. A nyakamba akasztottam a szerencse nyakláncomat amit még 13 évesen a fiúktól kaptam. Egy zsebórára hasonlít, de ki lehetett nyitni ahol egy kép volt Rólunk.

Beültünk az én 7 személyes fehér, sötétített üveges Toyotámba. Beosztottuk, a vezetést. Az út összesen 5 és fél óra, magyarul minden fiú vezet 1 órát én meg egy felet. Jay kezdte, az anyós ülésen Síva ült, én Nathan mellett, velünk szembe háttal a menet iránynak Max és Tom. Visszanéztem gyönyörű házunkra. Tudom hogy még jövünk vissza, de már nem itt fogunk élni. Annyi minden történt itt 1 és fél év alatt. Hogy azt le sem lehet írni.

Eközben (Niall  Horan szemszöge)

-Nem érdekel! Elegem van! Nincs magán életem, mindent tönkre csesznek! Én nem ezt akartam! Csak a hobbimnak élni, énekelni, másoknak örömet szerezni, élvezni az életet egy normális barátnő mellett,a családommal és a barátaimmal! Remélem megmagyaráztam a viselkedésemet! És ha most lehetséges hagyjatok magamra! – üvöltötte el magát Harry. Már egészen kezdjük megszokni ezt az oldalát mert hónapok óta ilyen. Teljesen kivan. Ezek után csak a bejárati ajtónk hangos csapódását hallottuk. Attól féltem kiesik a tokjából. Most jön a szokásos, Zayn kimegy bepótolni a nikotin adagját, hogy lenyugtassa magát, Liam felmegy a szobájába gondolkodni, és közben Green dayt bömböltet, Louis vagy elrágcsál idegességében egy zacskó répát, vagy felhívja Eleanort. Én meg beülök a kocsimba és elhúzok a legközelebbi Nando’s-ba. Ma nem így történt.

-Liam csinálnod kell valamit! – ordított Louis. Nem nagyon szokott kikelni magából, de ha Harryről van szó bármire képes lett volna. És most pont róla volt szó. Nagyon megváltozott. Már vagy két hónapja, nem az az életvidám perverz srác. Elege lett, és én meg is értem. Ő a legfiatalabb a bandában és minden újság szívesen választja címlapsztorinak. Folyton a szobájában gubbaszt, vagy a házunk melletti kis erdőben sétál, talán gyedül Lux aki miatt mosolyogni tud. A kötelességeit elvégzi, de azon felül semmi pluszat. Hirtelen megijedtem. Nem, nem az űrlények lopták el az összes krumplit a világon. Hanem valami egészen elképesztő, ami még nagyobb rettegéssel töltött el. Liam lerogyott a kanapéra és sírt. Őt még sosem láttuk összetörni. Mindig ő volt a komoly, higgadt, nyugodt, ész szerű. A legdurvább helyzetekben is  döntő képes tud maradni. De ha már ő neki is elszakadt a cérna, lehet teljesen megijedni. A barátaimra pillantottam, aki szint úgy szájtátva meredtek a mi Daddy Directionnak is gyakran szólított fiúra. Ilyenkor látszik igazán mit számít ha valaki világ hírű popsztár? Semmit. Ugyan olyan, nehéz helyzetekbe, döntésképtelen, 18 éves srácok vagyunk, mint bárki más. Hatalmasat nyeltem és megszólaltam.

-Most…most mi lesz? – láttam hogy Zayn szeme sarkából is legördül egy könnycsepp, majd Louiséből is. Nem hittem a szememnek. A lelkem mélyén fájt, de nem tudtam sírni. Nem! Most nekem kell erősnek maradnom. Lerohantam a stúdiónkba ami a „pincében” volt. Megfogtam Beckyt, a gitáromat és vissza siettem meggyötört bandatársaimhoz. Majd elkezdtem pengetni Justin Bieber egyik számát.

You see I never thought that I could walk through fire
I never thought that I could take a burn
I never had the strength to take it higher
Until I reached the point of no return.

Kezdtem halkan énekelni. De ők még fel sem néztek. Folytattam.

And there's just no turning back
When your heart's under attack
Gonna give everything I have
It's my destiny.

I will never say never (I will fight)
I will fight till forever (make it right)
Whenever you knock me down
I will not stay on the ground.
Pick it up, pick it up
Pick it up, pick it up (up up up...)
And never say never (ne-never say never x3)

Zayn és Tommo felnézett, így láthattam pirosra duzzadt szemeiket.

I never thought that I could feel this power
I never thought that I could feel this free
I'm strong enough to climb the highest tower
And I'm fast enough to run across the sea.

Liam sóhajtott egyet és elmosolyodott. Végre. Gondoltam magamban. Az a dal teljesen azt mutatja amit most tenni tudunk, hogy nem adhatjuk fel.

Cuz there's just no turning back
When your heart's under attack
Gonna give everything I have
Cuz this is my destiny.

És az utolsó refrénnél mind a négyen teljes szívünkből énekeltük, majd a végén egy hatalmas ölelésben forrtunk össze. Boldog voltam hogy egyszer végre én segíthettem nekik.

I will never say never (I will fight)
I will fight till forever (make it right)
Whenever you knock me down
I will not stay on the ground
Pick it up, pick it up
Pick it up, pick it up (up up up...)
And never say never….

-Bízzunk Harryben! Ki fog mászni ebből a gödörből is. Emlékeztek Carolinera? Akkor is sikerült!  – mondta optimistán Zayn. - Ronda banya. - tette hozzá, az orr alatt.

-Igen és nekünk mindenben támogatnunk kell. Érezze hogy mi mindig itt vagyunk! – helyeselt Liam, már nyugodtabban.

-És ha nem megy neki egyedül? Tudom hogy itt vagyunk neki, de … most tényleg nagyon magába zárkózott…. – harapdálta az alsó ajkát Louis.

-Együtt menni fog! – tettem középre a kezem, mire mindenki rá tette.

-Menni fog! Együtt! – kántálták.

Lizbeth "xx