Sajnálom!

Oké emberek! Meg lehet kövezni... A karácsonyi készülődés miatt nagyon megcsúsztam, és nem tudtam feltenni a következő részt.... Ígérem szerdára megpróbálom befejezni!:)
Boldog karácsonyt, Mindenkinek!:)
Merry X'mast!
Joyeux Noël!

Lizbeth 'xx

5. fejezet

Sziasztok! Itt is van az új rész időben...majdnem! Yepp! Köszönöm a komikat, de egy KÉRDÉSEMRE NEM VÁLASZOLTATOK...

A kérdés: Rájöttök a monogramból hogy ki írta Hayleről és Danielről az újság cikket? Még fontos lesz a jövőben!;) Tippeket komiikaban!:)

Nem is tartalak fel tovább titeket...Jó olvasást!:)

(Hayle Sparks szemszöge)

-Most egyet kellene értenem? - kérdezte egy rekedtes hang. Kérdőn néztem fel a lovamra és az őt simogató fürtös srácra, aki nyújtotta a kezét hogy felálljak. Hatalmas sóhaj szökött ki a számon...Nem haragszik...

-Mi járatban? - kérdezte felvont szemöldökkel, és legnagyobb bánatomra meg kellet állapítanom, nagyon helyes. - Hmm?

-Elfelejtetted megadni a számod. – vigyorogtam rá ellenállhatatlanul. Már ő is így csinált.

-Nem félsz hogy az őrült rajongóim széttépnek? Vagy hogy te leszel az "alányakielkérteahíresHarryStylesmobilszámát" ? – vonta fel a szemöldökét.

-Pár sikítozó lánytól? Nem igazán. És egyébként is, maximum az a lány lehetek "akinekahíresHarryStylesönkéntfelajánlottaamobilszámát" . - vágtam vissza, még az előbbinél is nagyobb mosollyal az arcomon. - Na és te? Nem félsz? – húztam az agyát. Nem csak neki vannak rajongói, kikérem magamnak.

-Úgy nézek én ki mint aki fél? – erre mind ketten elnevettük magunkat. – Mond. - mondta rezzenéstelen arccal.

-Mit? – értetlenkedtem.

-Van még feltételed. Ki vele! - nógatott.

-Most megijesztettél… Mi vagy te? - lepleződtem le.

-Óóóó…ne akart te azt tudni! Egyébként van egy nővérem, a szüleim elváltak és két nővel élni…nos, mondjuk azt hogy mára már eléggé kiismertem a gyengébbik nemet… - vallotta be.

-Ó, igazán? A gyengébbik nemet? Te hím soviniszta állat! – ütöttem tettetett felháborodásból vállon.

-Áúúú! – dörzsölgette ütésem helyét. – Feltételek…?

-Nem vagyok kíváncsi a híres Harry Stylesra. Én az igazi, teljesen normális 18 éves Harold Stylest szeretném megismerni! – mondtam mire Ő bólintott. – Nincs nyilvánosság! – erre is bólintott. – És no banda. – itt, kérdőn oldalra döntötte a fejét.

-Ezt hogy érted?

-Nem szeretnék találkozni a banda többi tagjával. – mikor végre megértette biccentett. És én is. – Te jössz! - néztem most én Őrá kérdőn.

-Mivel?

-5 ennyi idős sráccal lakom együtt, akik kisbaba korom óta a legjobb barátaim. Elég jól kiismertem már a pletykásabb nemet… - vágtam vissza, mire csak egy vállon lökést kaptam. 

-Oké. Először is, nincs nyilvánosság. - mondta, mire én bólintottam. -Nézz rám úgy mintha egy normális srác lennék. - ismét bólintottam, mert ezek majdnem ugyan azok mint az enyémek. -És ne hívj HAROLDnak!  - húzta fel az orrát duzzogva, mire én elnevettem magam. 

-Értettem....Harold! - szalutáltam kidugott nyelvvel. Ő erre csak sértődötten elfordult, de egyáltalán nem tűnt mérgesnek. - És most mit csináljunk?

-Beszélgessünk! Mesélj magadról! - ötletelt, váll rántva. -Alig tudok rólad valamit...

-Én meg a normális Harryről...Valójában csak a zűrös nőügyeidről tudok...

-Áhh...témánál vagyunk...Majd megmagyarázom, de előbb te mesélj! - mondta és a mondata első felénél elhúzta a száját. Valójában el sem tudom képzelni, erről a kisfiúról, hogy bármi is igaz lenne, amiket az újságban olvastam, vagy a srácok meséltek. 

Lime kantárszárát megragadva indultunk el az erdő felé. Egymás mellett haladtunk a délutáni hűvös időben és mindkettőnkben, sok, kíváncsi kérdés motoszkált, amiket bátran fel is tettünk. Így tudtunk meg egyre többet és többet a másikról.

-Szóval egészen idáig Manchesterbe éltél... - mondta inkább magának, mint nekem.

-Nem egészen... Apukám, ugye angol, viszont anyum, francia. Angliában születtem, de amikor egy éves voltam, Párizsba költöztünk.

Lime kantárszárát megragadva indultunk el az erdő felé. Egymás mellett haladtunk a délutáni hűvös időben és mindkettőnkben, sok, kíváncsi kérdés motoszkált, amiket bátran fel is tettünk. Így tudtunk meg egyre többet és többet a másikról.

-Szóval egészen idáig Manchesterbe éltél... - mondta inkább magának, mint nekem.

-Nem egészen... Apukám, ugye angol, viszont anyum, francia. Angliában születtem, de amikor egy éves voltam, Párizsba költöztünk.

Ott jártam ki az óvodát, és tanultam meg közben folyékonyan mindkét nyelven. Sosem voltak barátaim, mert más voltam. Nem babáztam, nem hordtam rózsaszín ruhákat, helyettük inkább a lovaglásért és az állatokért voltam oda. Egyszóval, nem olyan voltam mint a többi velem egyidős kislány... - meséltem, részletesen.

-És mikor költöztetek vissza ide? Mármint Angliába? - kérdezte és arcán tényleges kíváncsiságot láttam. Mély levegőt vettem és folytattam.

-Mióta az eszemet tudom felváltva ingázunk a két ország között. A szüleim úgy gondolták suliba, mindenképpen angol iskolába kell járnom. Egyáltalán nem voltam mérges hogy a nem létező barátaimat itt kel hagynom. Sőt, örültem is neki! Öt éves voltam amikor újra ide költöztünk. Úgy gondoltam egyedül is simán túl élem a sulit, de sajnos ez nem így jött össze. Ugyanis Manchesterben, megtaláltam a világ legeslegjobb öt barátját, közülük az egyik az unoka bátyám. Hála nekik éltem meg a 14-et. Két évvel idősebbek mint én, de ez Őket sosem zavarta. Engem már jobban. Illetve, nem az zavart hogy felsőbb évfolyamba jártak, hanem a barátságunkhoz tartozó megvető pillantások. Akkor nem értettem, most már tudom, irigységből, állandóan piszkáltak. A srácok voltak az iskola hierarchiájának a csúcsai, ellenben velem aki a legalján helyezkedtem volna el, mint stréber, gazdag anyuci-apuci kicsi szeme fénye. Ismétlem. Volna... Mivel ők voltak a legjobb barátaim, mi voltunk hatan a "menők". Illetve én csak az utánfutó...az emberek szerint.

-Bocsi, hogy megkérdezem, de az anyud nem véletlenül Victoria Sparks, a világhírű divattervező? - kérdezte óvatosan.

-Most már érted, miről beszélek? - adtam kérdéssel a választ, mire ő csak nagy szemeket meresztett felém. -Apum meg lovas tréner...Ő tanított meg így lovagolni. Ő a példaképen, ezért is megye... 

-Ezért is mész a világ egyik leghíresebb lovasegyetemére, itt Londonban. - fejezte be helyettem a mondatot, mire nekem kellett eltátanom a számat. 

-Ezt honnan tudod?

-Szép és hasznos dolog az internet... - válaszolt és a távolba meredt, ami egész filmbelire sikerült.

-Te kutakodtál utánam?!

-Hát ha már semmit nem voltál hajlandó elárulni magadról... - közölte tárgyilagosan aztán ismét elgondolkodott. - Mi volt amikor 14 lettél?

-Akkor a szüleim közölték egy nap, vissza költözünk Párizsba. Mindketten ott kaptak jobb munkát, engem meg beírattak valami elit lovassuliba. Gondolhatod hogy kiakadtam! De nem tehettem semmit, elmentem. Nehezen... Otthagytam mindenemet, csak a lovaglás maradt meg nekem. Soha nem gondoltam volna hogy lesznek még más barátaim. Így már magamban tervezgettem is a végrendeletemet, miszerint, mindenemet a huszonnyolc macskámra hagyom, vénlányként megöregedve... - na itt elnevette, magát de Ő is tudta, ez akkor nem volt vicces. -Aztán ott megismerkedtem Daniellel és Kyllal. Ők ketten testvérek, Dan az osztálytársam volt, öccse pedig két évvel fiatalabb nálunk. Ezekben az időkben nyertem meg a legtöbb versenyemet, és az első országosomat is. A mai napig a legjobb barátok vagyunk, de én nem bírtam tovább Franciaországba és ezt mindketten tudták. 17 lettem, amikor fogtam magam és egyedül vissza költöztem Angliába. A szüleim a mai napig ott élnek, én meg sok pénzel a bankkártyámon, természetesen az engedélyükkel indultam az ismert, mégis ismeretlenbe.

Kiderült a srácok is éppen készültek egybeköltözni, és én is velük költöztem. Ők mér mind nagykorúak voltak szóval, minden tökéletes volt. Szereztem 2 barátot, több verseny tapasztalatot, és még a legjobb barátaimat is visszakaptam. Idén érettségiztem le, és most mind ideköltöztünk, hogy én egyetemre járjak, ők meg megvalósítsák az álmaikat. Is most itt vagyok. - tártam szét a karom, mondandóm befejeztével. -Te jössz!

-Hmm...mozgalmas életed volt...

-Az biztos, de a tiéd bizonyára sokkal érdekesebb! Halljuk! - nógattam.

-Hát jó...1994. február elsején születtem, Cardiffban. Holmes Chapelben éltem a szüleimmel és a nővéremmel, Gemmával. Egészen öt éves koromig, amikor elváltak. Apa elköltözött, és hó-naponta csak egyszer láttuk. Anyával és Gemmel éltünk teljesen boldogan. De ez is csak egy kis ideig tartott. 12 lehettem amikor anya bemutatott nekünk egy férfit, Georgeot. Szimpatikus is volt, addig amíg rá nem jöttem ő az új apa jelölt. Próbáltam mindenki előtt játszani a kemény, érzelem mentes, mindent félvállról vevő nagyfiút, és csak egyedül a nővérem tudta mennyire összetörtem valójában. Kezdtem beletörődni hogy a férfi már mindennapos vendég nálunk, ám ekkor bejelentették összeházasodnak. Nem sok minden változott volna, de mégis. Elegem lett hogy én csak egy senki vagyok, akinek a véleménye semmit sem számít, így hónapokig nem beszéltem velük. Közre játszott az is hogy apa, is feleségül vett valami ausztrál nőt, aki mellesleg minimum 10 évvel fiatalabb volt nála, és Ausztráliába költöztek. Istenem, hiszen csak 13 voltam! Ráadásul, ebben a dologban Gemma sem állt a pártomra, ő már 18 volt és nem igazán érdekelte kivel házasodik anya össze. Nem tágítottam az én igazam mellöl és most már rájöttem mennyi gondot okoztam. Az sem segített sokat, hogy az új "apa", túl kedves volt. Eltolták az esküvő dátumát, mondván időre van szükségem a megemésztéséhez. Nem értettem miért ilyen rendes velem. Aztán rájöttem. A nyári szünet elején, George fia, Luke elütötte egy autó. Annyi idős volt mint én, és a helyzete is hasonló. Könnyen tudtunk beszélgetni az érzéseinkről, mert átéreztük egymásét.  Az egész nyári szünetet vele töltöttem a kóházban, és ki merem jelenteni a legjobb barátom lett. Mesélt az apukájáról, hogy milyen dolgokat szoktak együtt csinálni, én meg egyre jobban mertem Geo felé nyitódni. Miután felépült Luke, mindent együtt csináltunk, hárman. Kikészítettük anyát és Gemmát is. Rájöttem valójában tényleg kedves, és nem akar apa helyére lépni, tehát én is elálltam a boldogságuk útjából. Ekkor nem csak egy legjobb barátot, új apukát, de újra egy családot nyertem. Volt egy titkos helyünk, egy kis ház, amit még apa csak nekem és Gemmának épített. Azt mondta, bármi történjék ez a ház itt van nektek, és ti is itt vagytok egymásnak. Igen...amikor jelentkeztem az X-factorba, és csapatban jutottam tovább, erre a helyre jöttünk el a srácokkal megismerni egymást. Ez a mi bungalónk... Minden tinédzser álma szerintem, hogy egy nap világ hírű sztár legyen. Ez nekem sem volt másképp. A többit szerintem tudod, csak bandában juthattunk tová...

-Igen-igen. Ezt a részét ismerem. Hiszen a csapból is ez folyik. De én nem a felszínes tényekre vagyok kíváncsi... - mondtam, ezzel is utalva arra hogy nem ez érdekel.

-Tudod...te más vagy mint a többi lány...és jó értelemben... - mosolygott rám.

-Ezt bóknak vettem.

-Annak is szántam. Szóval, mélyebb gondolatok érdekelnek. Oké. Bevallom nem örültem. Már mint annak igen hogy tovább jutottam, de mindig szóló énekes akartam lenni. Attól tartottam az a 4 srác elbaltáz valamit, esetleg elveszik a dicsőséget...De amikor rendesen megismertem őket, tudtam Ők fontos személyek lesznek az életemben. Louval már a leges legelején megtaláltuk a közös hangot, mindketten imádunk hülyéskedni és ugyanolyan idióták vagyunk. Zayn volt a legzárkózottabb, titokzatosabb, de amikor jobban megismertük, megnyílt és egy iszonyat vicces, jó fej srácot láttunk meg. Liam az elején komoly volt és ez is csak azért volt 2 évvel ezelőtt is itt esett ki, de hamar felengedett. Niall, hát ő egy külön kategória. ír humorral, akcentussal és feneketlen gyomorral rendelkező bolond. - mondta és maga is elmosolyodott a vissza emlékezésen. -Azóta mind változtunk külsőre is és belsőre is de a barátságunk szétszakíthatatlan. Csalódottak voltunka mikor harmadikként kiestünk, de tudtuk a mi történetünk, még csak most kezdődik...

Teljes gőzzel neki álltunk az albumunkon. Azok a számok...ezt még soha senkinek nem mondtam el, de számunkra csak olyanok voltak mint a házi feladat. Kényszer. Szerettünk énekelni, de a dalok csak olyan szinten tartoztak hozzánk, hogy ezeknek hála lettünk híresek... Az embereknek és elvárásainak próbáltunk megfelelni, nem magunknak. Már tudjuk, ez nem éri meg. A második albumunk, olyan lesz ami tükrözi az érzelmeinket. Tanultunk a hibáinkból. Eközben a rajongókban kialakult rólunk egy kép. Számukra olyan az életünk mint egy tündérmese, ahol minden jól végződik, egy-egy szívszorító pillanattal, mint a "Tell me a lie - ban". De néha egy-egy gödörből nehezebb kimászni, mint egy dalban. 

És nem vagyunk mások mint poszterek a falon vagy hercegek az álmaikban.... - mondta és elfordult. Vagy öt percig csendben voltunk, én a hallottakon gondolkodtam, Ő meg azon amit igazából is mondott álcázott monológja alatt. "Egy-egy gödörből, kimászni" Valószínűleg pontosan azt sosem fogom megtudni, amit Ő értett ezalatt, csak azt próbálom elmagyarázni, amit én is tapasztalok a srácaimon...

-Tudod... - kezdtem halkan, mire Ő rám emelte azt a zöld tengert, és akkor úgy éreztem szüksége van egy barátra, aki bár ha pontosan nem is érti meg a helyzetét, mellette áll. Volt már olyan veletek, hogy azt sem tudod mit, miért teszel? Hogy egyszerűen hatalmas késztetést érzel a gyomrodban, a szívedben, hogy ha csak egy kicsit is, de szebbé tudd tenni mások életét? Hogy egy percre mosolyt csalj egy szomorú arcra? Na én most pont ezt éreztem.

A belsőm vezérelt, miközben az agyam kikapcsolt. Kezeim magától mozdultak, és óvatosan megérintettem Harry könyökét és magammal húztam, le a fűbe. Lime boldogan szökdécselt a réten, mi pedig felhúzott, átkarolt lábakkal bámultunk ki a fejünkből. 
-Tudod... amikor kicsi voltam, mindig is láthatatlanok közé tartoztam, pedig mindig is arra vágytam "menő" legyek. Azt akartam, hogy szünetekben az én padomnál gyülekezzen mindenki, hogy olyan játékot akarjanak mint nekem van, hogy ismerjenek, illetve ELismerjenek... A mozikban, az utcán csak azért bámultak meg mit keres egy ilyen, senki ezzel az öt helyes, menő sráccal. Be vallom én sem értettem. Kérdésemre, nem választ kaptam, hanem még egy kérdést... Ez az amit sohasem felejtek el! - mondtam és vigyorogva visszagondoltam , amikor Nathan a zongoránál, a többiek meg körülötte, cask nekem éneklik a világ legszebb sorait. -Azóta nem kételkedek magamban.
-És? Hogy hangzott ez a kérdés? - kérdezte még mindig halkan, mire én megköszörültem a torkomat és csendesen dúdolni kezdtem.
-Who says? Who says you're not perfect? Who says you're not worth it? Who says you're the only one that's hurting? Trust me! That's the price of beauty! Who says you're not pretty? Who says you're not beautiful? Who says? - énekeltem és miután továbbra sem szólalt meg, újra én törtem meg a csendet. -Tudod, a rajongóknak szükségük van a képzeletükre. Valószínűleg soha az életben nem láthatnak titeket közelről, nem beszélhetnek veletek, nem ismerhetnek meg benneteket. Az a szerencsésebbek közé tartozik akik elmehetnek egy koncertre, vagy kaphatnak aláírást.Nekik is kell valami kis remény, egy kapaszkodó, hogy úgy érezzék valódiak vagytok... Harry az összes rajongóddal nem tudsz ugyan úgy foglalkozni, valaki a szerencsések közé tartozik, de mindig van aki szomorú lesz...
-Lehet hogy nem is akarok. Nekik köszönhetem hogy itt vagyok, de a sok szenvedést, kínlódást és azt is hogy nem lehet normális életem! - válaszolt kissé ingerülten.
-Te is nagyon jól tudtad mire vállalkozol. Minden előnyét és hátrányát ismerted. És te mégis ezt az utat választottad. Őszintén válaszolj a kérdésemre! Meg bántad? Sajnálod, hogy lányok milliói vannak oda érted? Hogy az egész világ, nem csak ismer, de el is ismer? Hogy bármit megkaphatsz? Hogy a hobbidnak élhetsz? És legfőképpen meg bántad hogy megismerted ezt a négy srácot? Mert ha igen, nem tudok rá mit mondani... - fejeztem be monológomat és kíváncsian vártam a válaszát.
-Nem. Nem bántam meg semmit. Talán csak csalódtam. Másra számítottam. - mondta lehajtott fejjel, mire én az álla alá nyúltam és felelmeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek.
-A hírnévben, a barátaidban, a rajongókban, vagy magadban csalódtál? Lehet hogy néha ezt a kérdést fel kéne tenned magadban... - vezettem rá, és reméltem megérti mire célzok.
-Arra célzol, hogy... - itt egy picit abba hagyta és elgondolkodott. Aztán hirtelen fel állt. -Ne haragudj, most el kell mennem, rendbe hozni amit elcsesztem... - darálta kapkodva én meg elmosolyodtam. Fogalmam sincs, mire értette, de örültem, hogy segíthettem, ráébreszteni valami fontosra. Elkezdett rohanni, de pár méter után vissza fordult és elém állt. -Köszönöm. Mindent. - mondta és megölelt. Annyira meglepődtem gesztusán hogy levegőt is elfelejtettem venni. 
-Nincs mit. Én csak elmondtam a véleményemet. - mondtam szerényen.
-Na te lány akinek a híres Harry Styles felajánlotta a telefonszámát, elfogadod? - kérdezte bujkáló mosollyal. Mi re én meg ráztam a fejem.
-Nem. Én a teljesen átlagos Harold Edward Stylesnak szeretném a telefonszámát. - szívattam. Mind ketten mobilt cseréltünk és beütöttük a saját számunkat. Persze nem hagyhatta ki, hogy megjegyzést tegyen a telefonomra.
-Hello Kitty? Ez komoly?! - nevetett fel jóízűen. Mire én vállba csaptam.
-Leona Lewis? Ez komoyl?! - kérdeztem vissza, mert a telefonja háttérképe Ő volt.
-Szeretem Leonát, olyan dögös. - közölte egyszerűen, mire elröhögtem magam. Nem is Ő lett volna, ha ezt nem fűzi hozzá.
-Na gyere. El viszlek, Limemal. - mondtam, és füttyentettem egyet, mire lovacskám ideügetett. 10 perc alatt meg is érkeztünk a villájukhoz.
-Még egyszer köszönök, mindent! - nyomott egy puszit az arcomra, amitől elvörösödtem. -Majd hívlak! - kiáltott ki már a kertből, mire én beleegyezően bólintottam, és a mi "kastélyunk" felé vettem az irányt.



(Harry Styles szemszöge)


Elképesztő ez a lány! Valamiért olyan könnyen elárultam neki mindent, bele sem gondolva a következményekbe. Feltétlenül megbíztam benne, pedig még alig ismertem. Jó érzés volt valakinek elmondani az érzéseimet, és hogy akkor, pontosan mit éltem át. És milyen gyönyörű volt a hangja, és az a dal, amit a barátai írtak neki! Nagyon szerethetik egymást. Olyan dolgokra felnyitotta a szememet, amikre, magamtól, talán sosem jöttem volna rá. Eszembe jutott Louis, Zayn, Niall és Liam, akiknek én jelentem ezt amit ők egymásnak. Tudtam sok hibát követtem el, és mindig másokban kerestem a hibát, pedig valójában magamban csalódtam. Olyan ferde tükör elé álltam ami elvette a józan eszemet. De Ő segített ellépni ez elöl. Talán most már minden rendben lesz. Magamnak is nehezemre esett bevallani, milyen jól esett közelsége, az ölelése. Villámgyorsan rohantam be a házba, és reméltem mindenki itt hon lesz. Nem kellet csalódnom amikor beestem az ajtón, 5 érdeklődő tekintet szegeződött rám. A srácokkal ott volt még Eleonor. Cseppet sem lepődtem meg, hanem eléjük álltam és a közepébe vágtam.
-Srácok...  -kezdtem és mindannyian, minden figyelmüket nekem szentelték. -Sajnálom... - hajtottam le a fejem, mire mindenkinek fennakadt a lélegzete. Louis felállt, és a nyakamba ugrott.
-Hiányoztál! - szorított magához jó erősen. Nagyon régen nem voltam ilyen boldog. A többiek is mind oda jöttek, majd El következett.
-Hazz...mi ez a nagy változás? - méregetett gyanakodva, mire én elvigyorodtam. -Az amire gondolok? - tátotta el a száját, de láttam rajta, ennek a hírnek nagyon örülne. Sajnos el kellet szomorítanom.
-Csak egy barát...még... - motyogtam az orrom alatt és Őt is megöleltem. Végre talán minden rendeződik... 
I hope... 
E szó hallatán akaratlanul is szemem előtt lebegett, a vörös hajzuhataggal körülölelt, szeplős, porcelánbaba arc és azok a világító kék szemek...Hope...vajon mi lehet vele?

Lizbeth 'xx

4. fejezet

Sziasztok! Fontos dologról lenne szó! Először is,  hatalmas bocsánat a nagy késésért! Meghoztam a részt, de nagyon összecsaptam. Megértem ha ez nem nyeri el annyira a tetszéseteket...:( A lényeg, rájöttem nem tudom gyakran hozni a részt, így minden héten egy  fejezet a biztos. Előfordulhat, sőt, remélem megtudok ejteni heti több részt, de egyet biztos! A fejezetnap ezentúl: SZERDA! Jó olvasást és bocsánat, csak rengeteg a tanulni valóm van...mivel Londonban, az angol nyelv az alap, ezért le kell tennem a francia középfokú nyelvvizsgát...
u.i.: Jól nézzétek meg az újságbejegyzés szerkesztőjét!Még fontos lesz a  jövőben...rájöttök ki az? Tippeket, komikban!:) 

(Hayle Elizabeth Sparks szemszöge)

-Dan...! - csak ennyit tudok kinyögni, rövid, de mégis szívbemarkoló mondata hallatán.

Hogy lehetek ilyen szemét, hogy elhanyagolom? Egy szívtelen dög vagyok. Hányszor hívtam fel az éjszak közepén, amikor szükségem volt rá? Hányszor öntöttem ki neki a szívem, amikor Franciaországban éltünk? Hányszor tartotta bennem a lelket, a versenyeim előtt? Hányszor dobta félre az érdekeit, csak hogy segítsen felkészülni egy vizsgára? Hányszor virrasztott mellettem, csak azért, hogy lássam ő itt van velem mindig, mikor egész éjjel tanultam? Hányszor lógtunk meg matekról, mert mind a ketten utáltuk a tanárt? Hányszor tartottunk a tesiszertárban, hosszú óráknak tűnő csókcsatákat? Hányszor aludtunk egymásnál, amikor a szüleink nem voltak otthon? Igen, akkor őrülten szerelmesek voltunk, soha nem tagadnám le azokat az időket! Életem annak a korszakának legszebb pillanatai voltak. A szerelem, mára már egy nem annyira szenvedélyes, de sokkal nagyobb dologgá nőtte ki magát. Szeretetté. Az emlékeket felidézve, akaratlanul is könnyek gyűltek a szemem sarkába, amik önfeledten gurultak végig az arcomon, lepottyanva a kezemre. Vagy egy percig csak bámultam ki a fejemből. Remegő hangon szólaltam meg újra.

-Kér-kérlek, ne haragudj!! Nekem csa-csak annyi do-dolgom volt! – dadogtam és egyre jobban zokogtam.

-Hé! Eli! – szólt a telefonba egy karcos hang. Az Ő hangja. Bárhonnan felismerném, nem beszélve arról a becenévről, ahogy csak Ő szólít, mióta megismertük egymást, 3 éve. – Eli! Szerelmem! - szólongatott, én meg zokogásom közben is elmosolyodok. Már nem vagyunk együtt, már nem vagyunk szerelmesek, már csak barátok vagyunk, de még mindig így nevez. Csak barátok?! Hayle, miről zagyválsz?! Az Ő barátsága számomra mindennél fontosabb! A részemmé vált. -Kérlek, Eli! Én nem úgy gondoltam! – hallom a hangjában a bűntudatot, így erőt veszek magamon és letörlöm arcomat.

-Akkor nem haragszol? – szipogtam.

-De hogy te buta! Rád?! - dorgál meg a telefonon keresztül, de elneveti magát. -Minden oké? Beköltöztetek már Londonba?

-Persze, minden rendis, Tegnap. Hallom felvettek az egyetemre, és képzeld, engem is!

-Hisz ez csúcs! Várj…hisz tudod mit jelent ez?

-Nem. Mit? – kíváncsiskodtam.

-Hogy mindkettőnk a világ, két legjobb lovasegyetemére fog járni, azaz valóra váltak az álmaink! – ordította a készülékbe. Nem láttam az arcát, de tudtam hogy vigyorog mint egy vad alma. És én is így voltam vele.

-IGEN! És hogy van Perfekt? – ő Daniel lova. Majdnem ugyan olyan mint Lime, mivel testvérek.

-Ó tökéletesen! De már hiányzik neki Lime!

-Igen, ez így van fordítva is. És nekem még tudod ki hiányzik nagyon?

-Nem. – játszotta a hülyét.

-A gazdája és az öccse! Hogy van Kyl(ejtsd: Kájl)?

-Ó remekül! Csajozik ahogy kell. Lassan minden nap más csajjal találom szembe magam reggelente. Kicsit talán túlzásba viszi…De most fiatal!

-Na majd én beszélek a fejével, nehogy valami baj legyen...

-Te vagy az egyetlen akire hallgatni szokott. Remélem most is így lesz. – látszott a hangjában hogy bármennyire is leplezi, félti az öccsét. – És mi van a srácokkal? -érdeklődik barátai után. Ők nem ismerik olyan rég óta egymást, csak két éve, de nagyon jóban lettek

-Meg vannak, csak már első nap balhéztak…

-Kivel? Várj, ne mondj semmit, kitalálom. One direction? - tapintott rá a lényegre. 

-Talált, süllyedt. Mondok jobbat…a szomszédaink.

-Mi van?! – halottam, ahogy az álla leesett.

-Igen! Reggel leestem a lóról, mert a Styles gyerek megijesztette Limeot, de egész jó fej. Csak a fiúk ne tudják meg! Ígérd meg hogy lakat lesz a szádon!

-Hajszál eskü!  – mondta mire én kitéptem egy hajszálamat. És (gondolom) ő is. Majd a hátunk mögé dobtuk. Ez a mi saját eskünk. – Akkor gondolom az olimpia előtt nem jössz Párizsba…

-Nem tudok. Nincs rá időm. Az edzések, meg a fiúk, meg tudom hogy neked is sok dolgod lesz. De az a három hónap hamar eltelik  – most május 12.-e van, az Olimpia augusztus elején kezdődik. – Meg a szüleim sem érnek nagyon rá.

-Ez igaz, de rád mindig van időnk! Csak ígérd meg hogy gyakrabban hívsz!

-Megígérem. De most le kell tennem. Kyllal, majd valamikor beszélek. Puszilom őt is és a szüleidet is! Szeretlek!

-Én is téged! Átadom. – és letettem. Az óra 11-et mutatott. Hamar elmegy az idő. Van még két órám, ideje relaxálni. Kimerülten feküdtem végig az ágyon, ám ekkor hatalmas csörömpölésre kaptam fel a fejem. Remélem élnek még azok a hülyék...

(Harry Styles szemszöge)

 Még utoljára vissza néztem de már nem láttam Haylet. Ez a lány egyszerűen fantasztikus. Még most is remegni kezdek, ha rágondolok, hogy egy lovon ültem, és egy hatalmas fatörzset ugrattam át. Na meg az a nagy esése! Még nekem is fájt, de neki meg se kottyant. Ahogy neki is megmondtam…kemény csajszi. Valahogy úgy éreztem találtam egy új barátot. Remélem. 20 perc alatt haza értem és a neten rákerestem: Hayle Sparks. Egy csomó linket adott ki és az egyikre rákattintottam.

„Hayle Elizabeth Sparks(18, Anglia) és Daniel Joseph Brooks(18, Franciaország) Úgy látszik együtt vesztenek, együtt nyernek. Habár az elmúlt négy évben inkább az utóbbi igaz. A kettő, szinte még tinédzser harmadszorra lett aranyérmes, országos bajnok! Ez nem jelent mást mint hogy országukat ők képviselik a 2012-es Olimpián. "A nagy szabású esemény nagyon fontos számunkra  és teljes erőbedobással edzünk rá."- nyilatkozta a lány. Országunk szeme fénye a világ híres, londoni Prater Flyss Egyetemre adta be a jelentkezését, míg barátja párizsi V’lange Krippot Egyetemre. Mind kettő természetesen Európa egyedülálló lovasegyeteme. A manchesteri lány vajon Londonba veti le horgonyát? Vajon a két ifjú tehetség hogy fog szerepelni az olimpián? És talán van köztük több mint puszta barátság? Ezek mind-mind még megválaszolatlan kérdések, de mindenhez sok szerencsét kívánunk nekik! Remélem, a közeljövőben egy interjút is készíthetek velük.

                                                                                            C. F. ” 

A szám tátva maradt. Hogy mi? AZ OLIMPIÁN? HÁROMSZOROS ARANYÉRMES? Ezek szerint hazudott és az övé az a sok kupa? Ezért nem volt neki nagy szám hogy velem beszélhetett? És mégis miért teszek fel MAGAMBAN ennyi kérdést? Megbolondultam. Vajon, milyen lehet neki hogy ilyen híres? Szereti a nagy felhajtást körülötte? Kétlem, nem úgy viselkedett...

De akkor hogy bírja ép idegekkel? Habár ha jobban belegondolok, a bandából is csak én diliztem be. De milyen szép volt, éj fekete haja, málnás illata, zöldes-kékes szempárja, olyan ismerős volt... Na jó, Styles! Ezt most verd ki a fejedből! Nem láttad mennyire hűvös és távolság tartó volt?

(Tom Parker szemszöge)

 -Rendben Anya, szia! Majd hívlak. Szeretlek titeket! - köszöntem el mosolyogva. Néha el sem hiszem, hogy a szülők milyen aggodalmaskodók. Ha olyan helyzetben lettem volna mint Hayle, engem nem engedtek volna el egy másik országba, 17 évesen, még akkor sem ha a legjobb barátaimhoz, akik egyébként már 19-ek. Szerencsére, ismerjük Mrs. Sparks mindenre rábeszélőképességeit, ezért meg sem lepődünk... Nagy csörömpölést hallottam lentről, úgy hogy jobbnak láttam terepszemlét tartani. Amikor kiléptem az ejtón, a velem szemközti szoba ajtaja is akkor nyitódott. Max dugta ki rajta a fejét, és összeráncolt szemöldökkel nézett a lépcső irányába. Egymásra pillantottunk, majd villám sebességgel lerohantunk a földszintre. Nem is kellett messze mennünk, Jay próbálta éppen eltüntetni egy törött tányér szilánkjait. Fellélegezve állapítottam meg, nem neki esett baja, csak a tányérnak. Amiért már Hay fog harapni. Na mindegy, ezt a vitát nekik kell megoldaniuk.
-Mindenki egyben van még?! - kiabált le egyetlen lány lakótársunk az emeletről. Viccesen kérdezte, de érezni lehetett hangjában, az aggódás szól belőle.
-Igen! - nyugtattam meg.
-Ezt már a kedvenc poharad már nem mondhatja el magáról... - tette hozzá Mak.
-Milliam! - halottuk a hangjában, a dühöt, ezután már minden össze mosódott. A hangos trappolás le a lépcsőn, a bűnös magyarázkodása, Hayle dorgálása, a Kebab rendelés, Hayle távozása Candihez, a nyergelés, csutakolás. Állatainkat hamar felszerszámoztuk, és már indulhattunk is terepre. Boldogan követtem a többieket könnyű vágtában, Braky(bréeki) nyergében. Mindenki felszabadult volt és vidám. A táj egyszerűen káprázatos! Egy hosszú föld úton mentünk vagy 5 kilométert, majd egy kis tisztásra értünk. A lovakat hagytuk játszani, mi pedig a földre leterített pokrócon megebédeltünk. Olyan jó érzés volt a szabadban lenni, távol az őrült rajongóktól, nyugalomban, együtt. A csapathoz hiányzott Hay, de neki most fontosabb dolga akadt. El sem hiszem, hogy Candice babát vár! Mindig is jóban voltunk, hiszen Bob testvére, de mióta Londonba költözött alig láttuk. Ezt be kell pótolni, gondoltam magamban és ötletemnek hangot is adtam.
-Valamikor meglátogathatnánk Candt. - vetettem fel.
-Jó ötlet! - gondolkozott Siva. 
-Kenneth, legénybúcsújára úgyis hivatalosak vagyunk! - közölte Nathan. Kenn, Cand, vőlegénye. Ennek a hírnek mind megörültünk.
-Mikor beszéltetek utoljára Kendalékkal? - kérdezte Jay. Na most jön a hazudozás ideje. 
-Őőő...két hete...régen...tegnap...ki az a Kendal? - jöttek mindenkitől egyszerre a különböző válaszok. Kicsit sem volt feltűnő...Áhh, dehogy!
-Értem... - mondta összezavarodottan a kérdező. Csak nehogy rájöjjön! Ajjaj...!




(Hayle Sparks szemszöge)

Délután négyre értem haza Candtől. Ebédre a kedvenc helyemre mentünk, ami nem más mint a Nando’s. Majd’ három órát beszélgettünk, az esküvőről, a ruhákról, a babáról, és úgy általában mindenről. Utána elbúcsúztunk. Leparkoltam fehér Toyotámmal a ház előtt található kocsi beállóba és bementem. Otthonom az öt sráccal csak úgy kongott az ürességtől. Ezek szerint még nem értek vissza a lovaglásból. Boldogan konstatáltam, hogy végre kikapcsolódnak egy kicsit.

-Nos, rám férne egy kis edzés... – töprengtem magamban, és már elő is halásztam a fekete lovagló nadrágomat, kék rövid ujjú pólóval. Hajamat lófarokba raktam, és egy sportcipőbe battyogtam ki a karámokhoz. Lime volt egyedül kint és a hatalmas árnyékot adó tölgyfa alatt legelészett. Füttyentettem egyet, amire felkapta a fejét és ideügetett hozzám. A kantárt a zablával a fejére operáltam, és bevezettem az istállóba. Lecsutakoltam, majd miután felraktam rá a nyerget, én is felvettem a térdvédőmet, sportcipőmet és kobakomat. A gyakorló pályához sétáltunk. Bemelegítésként 10 kört galoppoztunk, majd a már felállított akadályokkal folytattuk. Már egy órája edzettünk. Úgy gondoltam még egy kör és már elég volt. A pálya széléhez ügettünk és az első akadályt vettük célba. Mindent hibátlanul vittünk véghez, már csak a legnehezebb, az árok maradt. Két méter magas fal, után még két méteres árok. Limeot vágtára ösztönöztem, ezáltal gyorsan közeledett a vesztünk. Hú ez olyan költőien hangzott. Na mindegy. 10 méter. 7 méter. 5 méter. 2 méter. És elrugaszkodás. Lovacskám mint egy madár siklott át az akadály felett. Az érkezés is rendben volt. Boldogan öleltem át csutakos nyakát, amikor hangos taps hallatszott mögülünk  Biztos voltam benne hogy Nathanék érkeztek vissza, így vigyorogva fordultam oda, ám amikor megláttam nézőközönségemet, rá kellet jönnöm nem ők azok. Leugrottam Limeról és új fürtös barátom felé vettem az irányt. Vajon mit keres itt? Vajon miért vigyorog így, mint egy vadalma? Vajon az ugrásból sejti hogy nem kezdő vagyok? Ajjaj. Le csatoltam magamról a kobakomat és egy kis mosolyt varázsoltam az arcomra.

-Hát te? – néztem rá kérdőn.

-Hát én csak jöttem megnézni hogy rendesen edzel-e az olimpiára. – mondta pimasz vigyorral az arcán.

-Persze hogy edz…- ekkor leesett amit mondott. – Mi?! Hogy én az olimpiára?! Jó vicc! – próbáltam füllenteni, de Ő csak megrázta a fejét, mondván „engemnemtudszátverni” nézéssel. – Oké-oké. Nyertél. – emeltem fel a kezem védekezően.

-Azt tudom hogy nyertem, de miért nem mondtad el? – kérdezte és egy kis megbántottságot véltem felfedezni az arcán.

-Hát…őőő…izé…miért tartoznék neked magyarázattal?! – tettem csípőre a kezem.

-Hát…őőő…izé…én azt gondoltam barátok vagyunk… - dadogta fülig vörösödve.

-Attól még mert valakivel egy légtérben vagy, cirka 1 órát, nem jelenti azt hogy barátok vagytok. – oktattam ki. 
-Az lehet, de minden valahogy elkezdődik… - suttogta. Olyan kis aranyos volt, már majdnem megsajnáltam. NEM!

-Hayle gondolkozz! Ő nem lehet a barátod. – ordított rám a belső ördög.

-Hayle, gondolkodj! Hiszen bárki lehet a barátod. - figyelmeztetett az angyal.

-Micsoda marhaság! Nézz már rá! Hiszen ő az a fiú aki megkeseríti az unokatestvéred életét! – ördög.

-Badarság! Nézd csak meg jobban! Ne az érdekeljen mások mit mondanak róla, hanem amit te látsz és tapasztalsz! – angyal.

-Nagyot csalódna benned Nathan! – ördög.

-Megértené. A te életed! Ő csak neked akar jót! – angyal.

-Igen, igen! Ő csak neked akar jót ezért mondta, hogy tartsd távol magad Tőle!

-Hülye ördög! Ezt mégis mikor mondta?

-Mindig!

-Ne forgasd ki a szavait!

-Kuss angyal!

-Nem! Hayle ne higgy neki!

-Csalódást fogsz okozni! Ezt akarod?!Csalódást?!Könnyeket?!

-Nem! Nem! Csak bűntudatot akar benned kelteni! Adj neki egy esélyt!

-CSALÓDÁST! CSALÓDÁST! Csalódáááááást!!!

-ESÉLYT! ESÉLYT! Eséééééélyt!

Hát igen, érdekes dolgok játszódnak le a fejemben… Már eldöntöttem melyik hangnak adok igazat, de amikor kinyitottam a szememet már nem láttam Harryt. Csak ott álltam ledermedve az erdő felé bámulva és reménykedtem hogy bármelyik pillanatban kibújik a fák közül a jól ismert göndör hajkorona és azt mondja : Csak vicceltem! De ez nem történt meg.

Egyre erősödő patadobogást hallottam. Az erdő felől jött és tudtam haza értek a srácok. Nyerítés, nevetés, fáradt szuszogás, levakarhatatlan mosoly, gyöngyöző veríték. Így tudtam volna őket jellemezni.

-Minden oké Prücsök? – kérdezte felvont szemöldökkel Nath.

-Persze. Persze. – mondtam és próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt, de inkább vicsornak hatott. Max összeráncolt szemöldökkel méregetett. Jamie is, de ő inkább azt tartotta jónak, ha most nem zavarnak.

-Menjünk be csutakolni. – ajánlotta fel. A többiek bólintottak és leugrottak a lóról. Hosszan néztem utánuk, még akkor is amikor már rég bementek az istállóba. Egyszer csak azon kaptam magamat hogy magamra csatolom a kobakomat és felpattanva Limera gyors vágtába kezdek. Harry már majdnem negyed órája elment szóval abba az irányba haladtam amerre van(gondolom) a házuk. Egyszer csak meg láttam egy hataalmas kerítéssel elkerített részt és biztos voltam benne ez az a hely amit keresek. Leugrottam a lóról és belestem a kapun. Óriási kert, nagy medencével, fákkal, napozóágyakkal, és egy villával.  Harry nem mondott igazat. Ez a ház ugyan akkora mint a miénk! Nagy ablakok, kő falak, fa lépcső, korlát. Biztos voltam benne hogy már bement, de nem csengethetek be mert azt hinnék a többiek hogy egy örült rajongó vagyok. Idegesen belerúgtam a kapuba.

-Francba, Hayle ezt elcseszted! – temettem arcomat a tenyereimbe.
Lehuppantam a földre, az egyik fa tövébe. Lime mellettem legelészett, aztán egyszer az orrával megbökött.
-Most egyet kellene értenem? - kérdezte egy rekedtes hang. Kérdőn néztem fel a lovamra és az őt simogató fürtös srácra, aki nyújtotta a kezét hogy felálljak. Hatalmas sóhaj szökött ki a számon...Nem haragszik...

Lizbeth 'xx