5. fejezet

Sziasztok! Itt is van az új rész időben...majdnem! Yepp! Köszönöm a komikat, de egy KÉRDÉSEMRE NEM VÁLASZOLTATOK...

A kérdés: Rájöttök a monogramból hogy ki írta Hayleről és Danielről az újság cikket? Még fontos lesz a jövőben!;) Tippeket komiikaban!:)

Nem is tartalak fel tovább titeket...Jó olvasást!:)

(Hayle Sparks szemszöge)

-Most egyet kellene értenem? - kérdezte egy rekedtes hang. Kérdőn néztem fel a lovamra és az őt simogató fürtös srácra, aki nyújtotta a kezét hogy felálljak. Hatalmas sóhaj szökött ki a számon...Nem haragszik...

-Mi járatban? - kérdezte felvont szemöldökkel, és legnagyobb bánatomra meg kellet állapítanom, nagyon helyes. - Hmm?

-Elfelejtetted megadni a számod. – vigyorogtam rá ellenállhatatlanul. Már ő is így csinált.

-Nem félsz hogy az őrült rajongóim széttépnek? Vagy hogy te leszel az "alányakielkérteahíresHarryStylesmobilszámát" ? – vonta fel a szemöldökét.

-Pár sikítozó lánytól? Nem igazán. És egyébként is, maximum az a lány lehetek "akinekahíresHarryStylesönkéntfelajánlottaamobilszámát" . - vágtam vissza, még az előbbinél is nagyobb mosollyal az arcomon. - Na és te? Nem félsz? – húztam az agyát. Nem csak neki vannak rajongói, kikérem magamnak.

-Úgy nézek én ki mint aki fél? – erre mind ketten elnevettük magunkat. – Mond. - mondta rezzenéstelen arccal.

-Mit? – értetlenkedtem.

-Van még feltételed. Ki vele! - nógatott.

-Most megijesztettél… Mi vagy te? - lepleződtem le.

-Óóóó…ne akart te azt tudni! Egyébként van egy nővérem, a szüleim elváltak és két nővel élni…nos, mondjuk azt hogy mára már eléggé kiismertem a gyengébbik nemet… - vallotta be.

-Ó, igazán? A gyengébbik nemet? Te hím soviniszta állat! – ütöttem tettetett felháborodásból vállon.

-Áúúú! – dörzsölgette ütésem helyét. – Feltételek…?

-Nem vagyok kíváncsi a híres Harry Stylesra. Én az igazi, teljesen normális 18 éves Harold Stylest szeretném megismerni! – mondtam mire Ő bólintott. – Nincs nyilvánosság! – erre is bólintott. – És no banda. – itt, kérdőn oldalra döntötte a fejét.

-Ezt hogy érted?

-Nem szeretnék találkozni a banda többi tagjával. – mikor végre megértette biccentett. És én is. – Te jössz! - néztem most én Őrá kérdőn.

-Mivel?

-5 ennyi idős sráccal lakom együtt, akik kisbaba korom óta a legjobb barátaim. Elég jól kiismertem már a pletykásabb nemet… - vágtam vissza, mire csak egy vállon lökést kaptam. 

-Oké. Először is, nincs nyilvánosság. - mondta, mire én bólintottam. -Nézz rám úgy mintha egy normális srác lennék. - ismét bólintottam, mert ezek majdnem ugyan azok mint az enyémek. -És ne hívj HAROLDnak!  - húzta fel az orrát duzzogva, mire én elnevettem magam. 

-Értettem....Harold! - szalutáltam kidugott nyelvvel. Ő erre csak sértődötten elfordult, de egyáltalán nem tűnt mérgesnek. - És most mit csináljunk?

-Beszélgessünk! Mesélj magadról! - ötletelt, váll rántva. -Alig tudok rólad valamit...

-Én meg a normális Harryről...Valójában csak a zűrös nőügyeidről tudok...

-Áhh...témánál vagyunk...Majd megmagyarázom, de előbb te mesélj! - mondta és a mondata első felénél elhúzta a száját. Valójában el sem tudom képzelni, erről a kisfiúról, hogy bármi is igaz lenne, amiket az újságban olvastam, vagy a srácok meséltek. 

Lime kantárszárát megragadva indultunk el az erdő felé. Egymás mellett haladtunk a délutáni hűvös időben és mindkettőnkben, sok, kíváncsi kérdés motoszkált, amiket bátran fel is tettünk. Így tudtunk meg egyre többet és többet a másikról.

-Szóval egészen idáig Manchesterbe éltél... - mondta inkább magának, mint nekem.

-Nem egészen... Apukám, ugye angol, viszont anyum, francia. Angliában születtem, de amikor egy éves voltam, Párizsba költöztünk.

Lime kantárszárát megragadva indultunk el az erdő felé. Egymás mellett haladtunk a délutáni hűvös időben és mindkettőnkben, sok, kíváncsi kérdés motoszkált, amiket bátran fel is tettünk. Így tudtunk meg egyre többet és többet a másikról.

-Szóval egészen idáig Manchesterbe éltél... - mondta inkább magának, mint nekem.

-Nem egészen... Apukám, ugye angol, viszont anyum, francia. Angliában születtem, de amikor egy éves voltam, Párizsba költöztünk.

Ott jártam ki az óvodát, és tanultam meg közben folyékonyan mindkét nyelven. Sosem voltak barátaim, mert más voltam. Nem babáztam, nem hordtam rózsaszín ruhákat, helyettük inkább a lovaglásért és az állatokért voltam oda. Egyszóval, nem olyan voltam mint a többi velem egyidős kislány... - meséltem, részletesen.

-És mikor költöztetek vissza ide? Mármint Angliába? - kérdezte és arcán tényleges kíváncsiságot láttam. Mély levegőt vettem és folytattam.

-Mióta az eszemet tudom felváltva ingázunk a két ország között. A szüleim úgy gondolták suliba, mindenképpen angol iskolába kell járnom. Egyáltalán nem voltam mérges hogy a nem létező barátaimat itt kel hagynom. Sőt, örültem is neki! Öt éves voltam amikor újra ide költöztünk. Úgy gondoltam egyedül is simán túl élem a sulit, de sajnos ez nem így jött össze. Ugyanis Manchesterben, megtaláltam a világ legeslegjobb öt barátját, közülük az egyik az unoka bátyám. Hála nekik éltem meg a 14-et. Két évvel idősebbek mint én, de ez Őket sosem zavarta. Engem már jobban. Illetve, nem az zavart hogy felsőbb évfolyamba jártak, hanem a barátságunkhoz tartozó megvető pillantások. Akkor nem értettem, most már tudom, irigységből, állandóan piszkáltak. A srácok voltak az iskola hierarchiájának a csúcsai, ellenben velem aki a legalján helyezkedtem volna el, mint stréber, gazdag anyuci-apuci kicsi szeme fénye. Ismétlem. Volna... Mivel ők voltak a legjobb barátaim, mi voltunk hatan a "menők". Illetve én csak az utánfutó...az emberek szerint.

-Bocsi, hogy megkérdezem, de az anyud nem véletlenül Victoria Sparks, a világhírű divattervező? - kérdezte óvatosan.

-Most már érted, miről beszélek? - adtam kérdéssel a választ, mire ő csak nagy szemeket meresztett felém. -Apum meg lovas tréner...Ő tanított meg így lovagolni. Ő a példaképen, ezért is megye... 

-Ezért is mész a világ egyik leghíresebb lovasegyetemére, itt Londonban. - fejezte be helyettem a mondatot, mire nekem kellett eltátanom a számat. 

-Ezt honnan tudod?

-Szép és hasznos dolog az internet... - válaszolt és a távolba meredt, ami egész filmbelire sikerült.

-Te kutakodtál utánam?!

-Hát ha már semmit nem voltál hajlandó elárulni magadról... - közölte tárgyilagosan aztán ismét elgondolkodott. - Mi volt amikor 14 lettél?

-Akkor a szüleim közölték egy nap, vissza költözünk Párizsba. Mindketten ott kaptak jobb munkát, engem meg beírattak valami elit lovassuliba. Gondolhatod hogy kiakadtam! De nem tehettem semmit, elmentem. Nehezen... Otthagytam mindenemet, csak a lovaglás maradt meg nekem. Soha nem gondoltam volna hogy lesznek még más barátaim. Így már magamban tervezgettem is a végrendeletemet, miszerint, mindenemet a huszonnyolc macskámra hagyom, vénlányként megöregedve... - na itt elnevette, magát de Ő is tudta, ez akkor nem volt vicces. -Aztán ott megismerkedtem Daniellel és Kyllal. Ők ketten testvérek, Dan az osztálytársam volt, öccse pedig két évvel fiatalabb nálunk. Ezekben az időkben nyertem meg a legtöbb versenyemet, és az első országosomat is. A mai napig a legjobb barátok vagyunk, de én nem bírtam tovább Franciaországba és ezt mindketten tudták. 17 lettem, amikor fogtam magam és egyedül vissza költöztem Angliába. A szüleim a mai napig ott élnek, én meg sok pénzel a bankkártyámon, természetesen az engedélyükkel indultam az ismert, mégis ismeretlenbe.

Kiderült a srácok is éppen készültek egybeköltözni, és én is velük költöztem. Ők mér mind nagykorúak voltak szóval, minden tökéletes volt. Szereztem 2 barátot, több verseny tapasztalatot, és még a legjobb barátaimat is visszakaptam. Idén érettségiztem le, és most mind ideköltöztünk, hogy én egyetemre járjak, ők meg megvalósítsák az álmaikat. Is most itt vagyok. - tártam szét a karom, mondandóm befejeztével. -Te jössz!

-Hmm...mozgalmas életed volt...

-Az biztos, de a tiéd bizonyára sokkal érdekesebb! Halljuk! - nógattam.

-Hát jó...1994. február elsején születtem, Cardiffban. Holmes Chapelben éltem a szüleimmel és a nővéremmel, Gemmával. Egészen öt éves koromig, amikor elváltak. Apa elköltözött, és hó-naponta csak egyszer láttuk. Anyával és Gemmel éltünk teljesen boldogan. De ez is csak egy kis ideig tartott. 12 lehettem amikor anya bemutatott nekünk egy férfit, Georgeot. Szimpatikus is volt, addig amíg rá nem jöttem ő az új apa jelölt. Próbáltam mindenki előtt játszani a kemény, érzelem mentes, mindent félvállról vevő nagyfiút, és csak egyedül a nővérem tudta mennyire összetörtem valójában. Kezdtem beletörődni hogy a férfi már mindennapos vendég nálunk, ám ekkor bejelentették összeházasodnak. Nem sok minden változott volna, de mégis. Elegem lett hogy én csak egy senki vagyok, akinek a véleménye semmit sem számít, így hónapokig nem beszéltem velük. Közre játszott az is hogy apa, is feleségül vett valami ausztrál nőt, aki mellesleg minimum 10 évvel fiatalabb volt nála, és Ausztráliába költöztek. Istenem, hiszen csak 13 voltam! Ráadásul, ebben a dologban Gemma sem állt a pártomra, ő már 18 volt és nem igazán érdekelte kivel házasodik anya össze. Nem tágítottam az én igazam mellöl és most már rájöttem mennyi gondot okoztam. Az sem segített sokat, hogy az új "apa", túl kedves volt. Eltolták az esküvő dátumát, mondván időre van szükségem a megemésztéséhez. Nem értettem miért ilyen rendes velem. Aztán rájöttem. A nyári szünet elején, George fia, Luke elütötte egy autó. Annyi idős volt mint én, és a helyzete is hasonló. Könnyen tudtunk beszélgetni az érzéseinkről, mert átéreztük egymásét.  Az egész nyári szünetet vele töltöttem a kóházban, és ki merem jelenteni a legjobb barátom lett. Mesélt az apukájáról, hogy milyen dolgokat szoktak együtt csinálni, én meg egyre jobban mertem Geo felé nyitódni. Miután felépült Luke, mindent együtt csináltunk, hárman. Kikészítettük anyát és Gemmát is. Rájöttem valójában tényleg kedves, és nem akar apa helyére lépni, tehát én is elálltam a boldogságuk útjából. Ekkor nem csak egy legjobb barátot, új apukát, de újra egy családot nyertem. Volt egy titkos helyünk, egy kis ház, amit még apa csak nekem és Gemmának épített. Azt mondta, bármi történjék ez a ház itt van nektek, és ti is itt vagytok egymásnak. Igen...amikor jelentkeztem az X-factorba, és csapatban jutottam tovább, erre a helyre jöttünk el a srácokkal megismerni egymást. Ez a mi bungalónk... Minden tinédzser álma szerintem, hogy egy nap világ hírű sztár legyen. Ez nekem sem volt másképp. A többit szerintem tudod, csak bandában juthattunk tová...

-Igen-igen. Ezt a részét ismerem. Hiszen a csapból is ez folyik. De én nem a felszínes tényekre vagyok kíváncsi... - mondtam, ezzel is utalva arra hogy nem ez érdekel.

-Tudod...te más vagy mint a többi lány...és jó értelemben... - mosolygott rám.

-Ezt bóknak vettem.

-Annak is szántam. Szóval, mélyebb gondolatok érdekelnek. Oké. Bevallom nem örültem. Már mint annak igen hogy tovább jutottam, de mindig szóló énekes akartam lenni. Attól tartottam az a 4 srác elbaltáz valamit, esetleg elveszik a dicsőséget...De amikor rendesen megismertem őket, tudtam Ők fontos személyek lesznek az életemben. Louval már a leges legelején megtaláltuk a közös hangot, mindketten imádunk hülyéskedni és ugyanolyan idióták vagyunk. Zayn volt a legzárkózottabb, titokzatosabb, de amikor jobban megismertük, megnyílt és egy iszonyat vicces, jó fej srácot láttunk meg. Liam az elején komoly volt és ez is csak azért volt 2 évvel ezelőtt is itt esett ki, de hamar felengedett. Niall, hát ő egy külön kategória. ír humorral, akcentussal és feneketlen gyomorral rendelkező bolond. - mondta és maga is elmosolyodott a vissza emlékezésen. -Azóta mind változtunk külsőre is és belsőre is de a barátságunk szétszakíthatatlan. Csalódottak voltunka mikor harmadikként kiestünk, de tudtuk a mi történetünk, még csak most kezdődik...

Teljes gőzzel neki álltunk az albumunkon. Azok a számok...ezt még soha senkinek nem mondtam el, de számunkra csak olyanok voltak mint a házi feladat. Kényszer. Szerettünk énekelni, de a dalok csak olyan szinten tartoztak hozzánk, hogy ezeknek hála lettünk híresek... Az embereknek és elvárásainak próbáltunk megfelelni, nem magunknak. Már tudjuk, ez nem éri meg. A második albumunk, olyan lesz ami tükrözi az érzelmeinket. Tanultunk a hibáinkból. Eközben a rajongókban kialakult rólunk egy kép. Számukra olyan az életünk mint egy tündérmese, ahol minden jól végződik, egy-egy szívszorító pillanattal, mint a "Tell me a lie - ban". De néha egy-egy gödörből nehezebb kimászni, mint egy dalban. 

És nem vagyunk mások mint poszterek a falon vagy hercegek az álmaikban.... - mondta és elfordult. Vagy öt percig csendben voltunk, én a hallottakon gondolkodtam, Ő meg azon amit igazából is mondott álcázott monológja alatt. "Egy-egy gödörből, kimászni" Valószínűleg pontosan azt sosem fogom megtudni, amit Ő értett ezalatt, csak azt próbálom elmagyarázni, amit én is tapasztalok a srácaimon...

-Tudod... - kezdtem halkan, mire Ő rám emelte azt a zöld tengert, és akkor úgy éreztem szüksége van egy barátra, aki bár ha pontosan nem is érti meg a helyzetét, mellette áll. Volt már olyan veletek, hogy azt sem tudod mit, miért teszel? Hogy egyszerűen hatalmas késztetést érzel a gyomrodban, a szívedben, hogy ha csak egy kicsit is, de szebbé tudd tenni mások életét? Hogy egy percre mosolyt csalj egy szomorú arcra? Na én most pont ezt éreztem.

A belsőm vezérelt, miközben az agyam kikapcsolt. Kezeim magától mozdultak, és óvatosan megérintettem Harry könyökét és magammal húztam, le a fűbe. Lime boldogan szökdécselt a réten, mi pedig felhúzott, átkarolt lábakkal bámultunk ki a fejünkből. 
-Tudod... amikor kicsi voltam, mindig is láthatatlanok közé tartoztam, pedig mindig is arra vágytam "menő" legyek. Azt akartam, hogy szünetekben az én padomnál gyülekezzen mindenki, hogy olyan játékot akarjanak mint nekem van, hogy ismerjenek, illetve ELismerjenek... A mozikban, az utcán csak azért bámultak meg mit keres egy ilyen, senki ezzel az öt helyes, menő sráccal. Be vallom én sem értettem. Kérdésemre, nem választ kaptam, hanem még egy kérdést... Ez az amit sohasem felejtek el! - mondtam és vigyorogva visszagondoltam , amikor Nathan a zongoránál, a többiek meg körülötte, cask nekem éneklik a világ legszebb sorait. -Azóta nem kételkedek magamban.
-És? Hogy hangzott ez a kérdés? - kérdezte még mindig halkan, mire én megköszörültem a torkomat és csendesen dúdolni kezdtem.
-Who says? Who says you're not perfect? Who says you're not worth it? Who says you're the only one that's hurting? Trust me! That's the price of beauty! Who says you're not pretty? Who says you're not beautiful? Who says? - énekeltem és miután továbbra sem szólalt meg, újra én törtem meg a csendet. -Tudod, a rajongóknak szükségük van a képzeletükre. Valószínűleg soha az életben nem láthatnak titeket közelről, nem beszélhetnek veletek, nem ismerhetnek meg benneteket. Az a szerencsésebbek közé tartozik akik elmehetnek egy koncertre, vagy kaphatnak aláírást.Nekik is kell valami kis remény, egy kapaszkodó, hogy úgy érezzék valódiak vagytok... Harry az összes rajongóddal nem tudsz ugyan úgy foglalkozni, valaki a szerencsések közé tartozik, de mindig van aki szomorú lesz...
-Lehet hogy nem is akarok. Nekik köszönhetem hogy itt vagyok, de a sok szenvedést, kínlódást és azt is hogy nem lehet normális életem! - válaszolt kissé ingerülten.
-Te is nagyon jól tudtad mire vállalkozol. Minden előnyét és hátrányát ismerted. És te mégis ezt az utat választottad. Őszintén válaszolj a kérdésemre! Meg bántad? Sajnálod, hogy lányok milliói vannak oda érted? Hogy az egész világ, nem csak ismer, de el is ismer? Hogy bármit megkaphatsz? Hogy a hobbidnak élhetsz? És legfőképpen meg bántad hogy megismerted ezt a négy srácot? Mert ha igen, nem tudok rá mit mondani... - fejeztem be monológomat és kíváncsian vártam a válaszát.
-Nem. Nem bántam meg semmit. Talán csak csalódtam. Másra számítottam. - mondta lehajtott fejjel, mire én az álla alá nyúltam és felelmeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek.
-A hírnévben, a barátaidban, a rajongókban, vagy magadban csalódtál? Lehet hogy néha ezt a kérdést fel kéne tenned magadban... - vezettem rá, és reméltem megérti mire célzok.
-Arra célzol, hogy... - itt egy picit abba hagyta és elgondolkodott. Aztán hirtelen fel állt. -Ne haragudj, most el kell mennem, rendbe hozni amit elcsesztem... - darálta kapkodva én meg elmosolyodtam. Fogalmam sincs, mire értette, de örültem, hogy segíthettem, ráébreszteni valami fontosra. Elkezdett rohanni, de pár méter után vissza fordult és elém állt. -Köszönöm. Mindent. - mondta és megölelt. Annyira meglepődtem gesztusán hogy levegőt is elfelejtettem venni. 
-Nincs mit. Én csak elmondtam a véleményemet. - mondtam szerényen.
-Na te lány akinek a híres Harry Styles felajánlotta a telefonszámát, elfogadod? - kérdezte bujkáló mosollyal. Mi re én meg ráztam a fejem.
-Nem. Én a teljesen átlagos Harold Edward Stylesnak szeretném a telefonszámát. - szívattam. Mind ketten mobilt cseréltünk és beütöttük a saját számunkat. Persze nem hagyhatta ki, hogy megjegyzést tegyen a telefonomra.
-Hello Kitty? Ez komoly?! - nevetett fel jóízűen. Mire én vállba csaptam.
-Leona Lewis? Ez komoyl?! - kérdeztem vissza, mert a telefonja háttérképe Ő volt.
-Szeretem Leonát, olyan dögös. - közölte egyszerűen, mire elröhögtem magam. Nem is Ő lett volna, ha ezt nem fűzi hozzá.
-Na gyere. El viszlek, Limemal. - mondtam, és füttyentettem egyet, mire lovacskám ideügetett. 10 perc alatt meg is érkeztünk a villájukhoz.
-Még egyszer köszönök, mindent! - nyomott egy puszit az arcomra, amitől elvörösödtem. -Majd hívlak! - kiáltott ki már a kertből, mire én beleegyezően bólintottam, és a mi "kastélyunk" felé vettem az irányt.



(Harry Styles szemszöge)


Elképesztő ez a lány! Valamiért olyan könnyen elárultam neki mindent, bele sem gondolva a következményekbe. Feltétlenül megbíztam benne, pedig még alig ismertem. Jó érzés volt valakinek elmondani az érzéseimet, és hogy akkor, pontosan mit éltem át. És milyen gyönyörű volt a hangja, és az a dal, amit a barátai írtak neki! Nagyon szerethetik egymást. Olyan dolgokra felnyitotta a szememet, amikre, magamtól, talán sosem jöttem volna rá. Eszembe jutott Louis, Zayn, Niall és Liam, akiknek én jelentem ezt amit ők egymásnak. Tudtam sok hibát követtem el, és mindig másokban kerestem a hibát, pedig valójában magamban csalódtam. Olyan ferde tükör elé álltam ami elvette a józan eszemet. De Ő segített ellépni ez elöl. Talán most már minden rendben lesz. Magamnak is nehezemre esett bevallani, milyen jól esett közelsége, az ölelése. Villámgyorsan rohantam be a házba, és reméltem mindenki itt hon lesz. Nem kellet csalódnom amikor beestem az ajtón, 5 érdeklődő tekintet szegeződött rám. A srácokkal ott volt még Eleonor. Cseppet sem lepődtem meg, hanem eléjük álltam és a közepébe vágtam.
-Srácok...  -kezdtem és mindannyian, minden figyelmüket nekem szentelték. -Sajnálom... - hajtottam le a fejem, mire mindenkinek fennakadt a lélegzete. Louis felállt, és a nyakamba ugrott.
-Hiányoztál! - szorított magához jó erősen. Nagyon régen nem voltam ilyen boldog. A többiek is mind oda jöttek, majd El következett.
-Hazz...mi ez a nagy változás? - méregetett gyanakodva, mire én elvigyorodtam. -Az amire gondolok? - tátotta el a száját, de láttam rajta, ennek a hírnek nagyon örülne. Sajnos el kellet szomorítanom.
-Csak egy barát...még... - motyogtam az orrom alatt és Őt is megöleltem. Végre talán minden rendeződik... 
I hope... 
E szó hallatán akaratlanul is szemem előtt lebegett, a vörös hajzuhataggal körülölelt, szeplős, porcelánbaba arc és azok a világító kék szemek...Hope...vajon mi lehet vele?

Lizbeth 'xx