4. fejezet

Sziasztok! Fontos dologról lenne szó! Először is,  hatalmas bocsánat a nagy késésért! Meghoztam a részt, de nagyon összecsaptam. Megértem ha ez nem nyeri el annyira a tetszéseteket...:( A lényeg, rájöttem nem tudom gyakran hozni a részt, így minden héten egy  fejezet a biztos. Előfordulhat, sőt, remélem megtudok ejteni heti több részt, de egyet biztos! A fejezetnap ezentúl: SZERDA! Jó olvasást és bocsánat, csak rengeteg a tanulni valóm van...mivel Londonban, az angol nyelv az alap, ezért le kell tennem a francia középfokú nyelvvizsgát...
u.i.: Jól nézzétek meg az újságbejegyzés szerkesztőjét!Még fontos lesz a  jövőben...rájöttök ki az? Tippeket, komikban!:) 

(Hayle Elizabeth Sparks szemszöge)

-Dan...! - csak ennyit tudok kinyögni, rövid, de mégis szívbemarkoló mondata hallatán.

Hogy lehetek ilyen szemét, hogy elhanyagolom? Egy szívtelen dög vagyok. Hányszor hívtam fel az éjszak közepén, amikor szükségem volt rá? Hányszor öntöttem ki neki a szívem, amikor Franciaországban éltünk? Hányszor tartotta bennem a lelket, a versenyeim előtt? Hányszor dobta félre az érdekeit, csak hogy segítsen felkészülni egy vizsgára? Hányszor virrasztott mellettem, csak azért, hogy lássam ő itt van velem mindig, mikor egész éjjel tanultam? Hányszor lógtunk meg matekról, mert mind a ketten utáltuk a tanárt? Hányszor tartottunk a tesiszertárban, hosszú óráknak tűnő csókcsatákat? Hányszor aludtunk egymásnál, amikor a szüleink nem voltak otthon? Igen, akkor őrülten szerelmesek voltunk, soha nem tagadnám le azokat az időket! Életem annak a korszakának legszebb pillanatai voltak. A szerelem, mára már egy nem annyira szenvedélyes, de sokkal nagyobb dologgá nőtte ki magát. Szeretetté. Az emlékeket felidézve, akaratlanul is könnyek gyűltek a szemem sarkába, amik önfeledten gurultak végig az arcomon, lepottyanva a kezemre. Vagy egy percig csak bámultam ki a fejemből. Remegő hangon szólaltam meg újra.

-Kér-kérlek, ne haragudj!! Nekem csa-csak annyi do-dolgom volt! – dadogtam és egyre jobban zokogtam.

-Hé! Eli! – szólt a telefonba egy karcos hang. Az Ő hangja. Bárhonnan felismerném, nem beszélve arról a becenévről, ahogy csak Ő szólít, mióta megismertük egymást, 3 éve. – Eli! Szerelmem! - szólongatott, én meg zokogásom közben is elmosolyodok. Már nem vagyunk együtt, már nem vagyunk szerelmesek, már csak barátok vagyunk, de még mindig így nevez. Csak barátok?! Hayle, miről zagyválsz?! Az Ő barátsága számomra mindennél fontosabb! A részemmé vált. -Kérlek, Eli! Én nem úgy gondoltam! – hallom a hangjában a bűntudatot, így erőt veszek magamon és letörlöm arcomat.

-Akkor nem haragszol? – szipogtam.

-De hogy te buta! Rád?! - dorgál meg a telefonon keresztül, de elneveti magát. -Minden oké? Beköltöztetek már Londonba?

-Persze, minden rendis, Tegnap. Hallom felvettek az egyetemre, és képzeld, engem is!

-Hisz ez csúcs! Várj…hisz tudod mit jelent ez?

-Nem. Mit? – kíváncsiskodtam.

-Hogy mindkettőnk a világ, két legjobb lovasegyetemére fog járni, azaz valóra váltak az álmaink! – ordította a készülékbe. Nem láttam az arcát, de tudtam hogy vigyorog mint egy vad alma. És én is így voltam vele.

-IGEN! És hogy van Perfekt? – ő Daniel lova. Majdnem ugyan olyan mint Lime, mivel testvérek.

-Ó tökéletesen! De már hiányzik neki Lime!

-Igen, ez így van fordítva is. És nekem még tudod ki hiányzik nagyon?

-Nem. – játszotta a hülyét.

-A gazdája és az öccse! Hogy van Kyl(ejtsd: Kájl)?

-Ó remekül! Csajozik ahogy kell. Lassan minden nap más csajjal találom szembe magam reggelente. Kicsit talán túlzásba viszi…De most fiatal!

-Na majd én beszélek a fejével, nehogy valami baj legyen...

-Te vagy az egyetlen akire hallgatni szokott. Remélem most is így lesz. – látszott a hangjában hogy bármennyire is leplezi, félti az öccsét. – És mi van a srácokkal? -érdeklődik barátai után. Ők nem ismerik olyan rég óta egymást, csak két éve, de nagyon jóban lettek

-Meg vannak, csak már első nap balhéztak…

-Kivel? Várj, ne mondj semmit, kitalálom. One direction? - tapintott rá a lényegre. 

-Talált, süllyedt. Mondok jobbat…a szomszédaink.

-Mi van?! – halottam, ahogy az álla leesett.

-Igen! Reggel leestem a lóról, mert a Styles gyerek megijesztette Limeot, de egész jó fej. Csak a fiúk ne tudják meg! Ígérd meg hogy lakat lesz a szádon!

-Hajszál eskü!  – mondta mire én kitéptem egy hajszálamat. És (gondolom) ő is. Majd a hátunk mögé dobtuk. Ez a mi saját eskünk. – Akkor gondolom az olimpia előtt nem jössz Párizsba…

-Nem tudok. Nincs rá időm. Az edzések, meg a fiúk, meg tudom hogy neked is sok dolgod lesz. De az a három hónap hamar eltelik  – most május 12.-e van, az Olimpia augusztus elején kezdődik. – Meg a szüleim sem érnek nagyon rá.

-Ez igaz, de rád mindig van időnk! Csak ígérd meg hogy gyakrabban hívsz!

-Megígérem. De most le kell tennem. Kyllal, majd valamikor beszélek. Puszilom őt is és a szüleidet is! Szeretlek!

-Én is téged! Átadom. – és letettem. Az óra 11-et mutatott. Hamar elmegy az idő. Van még két órám, ideje relaxálni. Kimerülten feküdtem végig az ágyon, ám ekkor hatalmas csörömpölésre kaptam fel a fejem. Remélem élnek még azok a hülyék...

(Harry Styles szemszöge)

 Még utoljára vissza néztem de már nem láttam Haylet. Ez a lány egyszerűen fantasztikus. Még most is remegni kezdek, ha rágondolok, hogy egy lovon ültem, és egy hatalmas fatörzset ugrattam át. Na meg az a nagy esése! Még nekem is fájt, de neki meg se kottyant. Ahogy neki is megmondtam…kemény csajszi. Valahogy úgy éreztem találtam egy új barátot. Remélem. 20 perc alatt haza értem és a neten rákerestem: Hayle Sparks. Egy csomó linket adott ki és az egyikre rákattintottam.

„Hayle Elizabeth Sparks(18, Anglia) és Daniel Joseph Brooks(18, Franciaország) Úgy látszik együtt vesztenek, együtt nyernek. Habár az elmúlt négy évben inkább az utóbbi igaz. A kettő, szinte még tinédzser harmadszorra lett aranyérmes, országos bajnok! Ez nem jelent mást mint hogy országukat ők képviselik a 2012-es Olimpián. "A nagy szabású esemény nagyon fontos számunkra  és teljes erőbedobással edzünk rá."- nyilatkozta a lány. Országunk szeme fénye a világ híres, londoni Prater Flyss Egyetemre adta be a jelentkezését, míg barátja párizsi V’lange Krippot Egyetemre. Mind kettő természetesen Európa egyedülálló lovasegyeteme. A manchesteri lány vajon Londonba veti le horgonyát? Vajon a két ifjú tehetség hogy fog szerepelni az olimpián? És talán van köztük több mint puszta barátság? Ezek mind-mind még megválaszolatlan kérdések, de mindenhez sok szerencsét kívánunk nekik! Remélem, a közeljövőben egy interjút is készíthetek velük.

                                                                                            C. F. ” 

A szám tátva maradt. Hogy mi? AZ OLIMPIÁN? HÁROMSZOROS ARANYÉRMES? Ezek szerint hazudott és az övé az a sok kupa? Ezért nem volt neki nagy szám hogy velem beszélhetett? És mégis miért teszek fel MAGAMBAN ennyi kérdést? Megbolondultam. Vajon, milyen lehet neki hogy ilyen híres? Szereti a nagy felhajtást körülötte? Kétlem, nem úgy viselkedett...

De akkor hogy bírja ép idegekkel? Habár ha jobban belegondolok, a bandából is csak én diliztem be. De milyen szép volt, éj fekete haja, málnás illata, zöldes-kékes szempárja, olyan ismerős volt... Na jó, Styles! Ezt most verd ki a fejedből! Nem láttad mennyire hűvös és távolság tartó volt?

(Tom Parker szemszöge)

 -Rendben Anya, szia! Majd hívlak. Szeretlek titeket! - köszöntem el mosolyogva. Néha el sem hiszem, hogy a szülők milyen aggodalmaskodók. Ha olyan helyzetben lettem volna mint Hayle, engem nem engedtek volna el egy másik országba, 17 évesen, még akkor sem ha a legjobb barátaimhoz, akik egyébként már 19-ek. Szerencsére, ismerjük Mrs. Sparks mindenre rábeszélőképességeit, ezért meg sem lepődünk... Nagy csörömpölést hallottam lentről, úgy hogy jobbnak láttam terepszemlét tartani. Amikor kiléptem az ejtón, a velem szemközti szoba ajtaja is akkor nyitódott. Max dugta ki rajta a fejét, és összeráncolt szemöldökkel nézett a lépcső irányába. Egymásra pillantottunk, majd villám sebességgel lerohantunk a földszintre. Nem is kellett messze mennünk, Jay próbálta éppen eltüntetni egy törött tányér szilánkjait. Fellélegezve állapítottam meg, nem neki esett baja, csak a tányérnak. Amiért már Hay fog harapni. Na mindegy, ezt a vitát nekik kell megoldaniuk.
-Mindenki egyben van még?! - kiabált le egyetlen lány lakótársunk az emeletről. Viccesen kérdezte, de érezni lehetett hangjában, az aggódás szól belőle.
-Igen! - nyugtattam meg.
-Ezt már a kedvenc poharad már nem mondhatja el magáról... - tette hozzá Mak.
-Milliam! - halottuk a hangjában, a dühöt, ezután már minden össze mosódott. A hangos trappolás le a lépcsőn, a bűnös magyarázkodása, Hayle dorgálása, a Kebab rendelés, Hayle távozása Candihez, a nyergelés, csutakolás. Állatainkat hamar felszerszámoztuk, és már indulhattunk is terepre. Boldogan követtem a többieket könnyű vágtában, Braky(bréeki) nyergében. Mindenki felszabadult volt és vidám. A táj egyszerűen káprázatos! Egy hosszú föld úton mentünk vagy 5 kilométert, majd egy kis tisztásra értünk. A lovakat hagytuk játszani, mi pedig a földre leterített pokrócon megebédeltünk. Olyan jó érzés volt a szabadban lenni, távol az őrült rajongóktól, nyugalomban, együtt. A csapathoz hiányzott Hay, de neki most fontosabb dolga akadt. El sem hiszem, hogy Candice babát vár! Mindig is jóban voltunk, hiszen Bob testvére, de mióta Londonba költözött alig láttuk. Ezt be kell pótolni, gondoltam magamban és ötletemnek hangot is adtam.
-Valamikor meglátogathatnánk Candt. - vetettem fel.
-Jó ötlet! - gondolkozott Siva. 
-Kenneth, legénybúcsújára úgyis hivatalosak vagyunk! - közölte Nathan. Kenn, Cand, vőlegénye. Ennek a hírnek mind megörültünk.
-Mikor beszéltetek utoljára Kendalékkal? - kérdezte Jay. Na most jön a hazudozás ideje. 
-Őőő...két hete...régen...tegnap...ki az a Kendal? - jöttek mindenkitől egyszerre a különböző válaszok. Kicsit sem volt feltűnő...Áhh, dehogy!
-Értem... - mondta összezavarodottan a kérdező. Csak nehogy rájöjjön! Ajjaj...!




(Hayle Sparks szemszöge)

Délután négyre értem haza Candtől. Ebédre a kedvenc helyemre mentünk, ami nem más mint a Nando’s. Majd’ három órát beszélgettünk, az esküvőről, a ruhákról, a babáról, és úgy általában mindenről. Utána elbúcsúztunk. Leparkoltam fehér Toyotámmal a ház előtt található kocsi beállóba és bementem. Otthonom az öt sráccal csak úgy kongott az ürességtől. Ezek szerint még nem értek vissza a lovaglásból. Boldogan konstatáltam, hogy végre kikapcsolódnak egy kicsit.

-Nos, rám férne egy kis edzés... – töprengtem magamban, és már elő is halásztam a fekete lovagló nadrágomat, kék rövid ujjú pólóval. Hajamat lófarokba raktam, és egy sportcipőbe battyogtam ki a karámokhoz. Lime volt egyedül kint és a hatalmas árnyékot adó tölgyfa alatt legelészett. Füttyentettem egyet, amire felkapta a fejét és ideügetett hozzám. A kantárt a zablával a fejére operáltam, és bevezettem az istállóba. Lecsutakoltam, majd miután felraktam rá a nyerget, én is felvettem a térdvédőmet, sportcipőmet és kobakomat. A gyakorló pályához sétáltunk. Bemelegítésként 10 kört galoppoztunk, majd a már felállított akadályokkal folytattuk. Már egy órája edzettünk. Úgy gondoltam még egy kör és már elég volt. A pálya széléhez ügettünk és az első akadályt vettük célba. Mindent hibátlanul vittünk véghez, már csak a legnehezebb, az árok maradt. Két méter magas fal, után még két méteres árok. Limeot vágtára ösztönöztem, ezáltal gyorsan közeledett a vesztünk. Hú ez olyan költőien hangzott. Na mindegy. 10 méter. 7 méter. 5 méter. 2 méter. És elrugaszkodás. Lovacskám mint egy madár siklott át az akadály felett. Az érkezés is rendben volt. Boldogan öleltem át csutakos nyakát, amikor hangos taps hallatszott mögülünk  Biztos voltam benne hogy Nathanék érkeztek vissza, így vigyorogva fordultam oda, ám amikor megláttam nézőközönségemet, rá kellet jönnöm nem ők azok. Leugrottam Limeról és új fürtös barátom felé vettem az irányt. Vajon mit keres itt? Vajon miért vigyorog így, mint egy vadalma? Vajon az ugrásból sejti hogy nem kezdő vagyok? Ajjaj. Le csatoltam magamról a kobakomat és egy kis mosolyt varázsoltam az arcomra.

-Hát te? – néztem rá kérdőn.

-Hát én csak jöttem megnézni hogy rendesen edzel-e az olimpiára. – mondta pimasz vigyorral az arcán.

-Persze hogy edz…- ekkor leesett amit mondott. – Mi?! Hogy én az olimpiára?! Jó vicc! – próbáltam füllenteni, de Ő csak megrázta a fejét, mondván „engemnemtudszátverni” nézéssel. – Oké-oké. Nyertél. – emeltem fel a kezem védekezően.

-Azt tudom hogy nyertem, de miért nem mondtad el? – kérdezte és egy kis megbántottságot véltem felfedezni az arcán.

-Hát…őőő…izé…miért tartoznék neked magyarázattal?! – tettem csípőre a kezem.

-Hát…őőő…izé…én azt gondoltam barátok vagyunk… - dadogta fülig vörösödve.

-Attól még mert valakivel egy légtérben vagy, cirka 1 órát, nem jelenti azt hogy barátok vagytok. – oktattam ki. 
-Az lehet, de minden valahogy elkezdődik… - suttogta. Olyan kis aranyos volt, már majdnem megsajnáltam. NEM!

-Hayle gondolkozz! Ő nem lehet a barátod. – ordított rám a belső ördög.

-Hayle, gondolkodj! Hiszen bárki lehet a barátod. - figyelmeztetett az angyal.

-Micsoda marhaság! Nézz már rá! Hiszen ő az a fiú aki megkeseríti az unokatestvéred életét! – ördög.

-Badarság! Nézd csak meg jobban! Ne az érdekeljen mások mit mondanak róla, hanem amit te látsz és tapasztalsz! – angyal.

-Nagyot csalódna benned Nathan! – ördög.

-Megértené. A te életed! Ő csak neked akar jót! – angyal.

-Igen, igen! Ő csak neked akar jót ezért mondta, hogy tartsd távol magad Tőle!

-Hülye ördög! Ezt mégis mikor mondta?

-Mindig!

-Ne forgasd ki a szavait!

-Kuss angyal!

-Nem! Hayle ne higgy neki!

-Csalódást fogsz okozni! Ezt akarod?!Csalódást?!Könnyeket?!

-Nem! Nem! Csak bűntudatot akar benned kelteni! Adj neki egy esélyt!

-CSALÓDÁST! CSALÓDÁST! Csalódáááááást!!!

-ESÉLYT! ESÉLYT! Eséééééélyt!

Hát igen, érdekes dolgok játszódnak le a fejemben… Már eldöntöttem melyik hangnak adok igazat, de amikor kinyitottam a szememet már nem láttam Harryt. Csak ott álltam ledermedve az erdő felé bámulva és reménykedtem hogy bármelyik pillanatban kibújik a fák közül a jól ismert göndör hajkorona és azt mondja : Csak vicceltem! De ez nem történt meg.

Egyre erősödő patadobogást hallottam. Az erdő felől jött és tudtam haza értek a srácok. Nyerítés, nevetés, fáradt szuszogás, levakarhatatlan mosoly, gyöngyöző veríték. Így tudtam volna őket jellemezni.

-Minden oké Prücsök? – kérdezte felvont szemöldökkel Nath.

-Persze. Persze. – mondtam és próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt, de inkább vicsornak hatott. Max összeráncolt szemöldökkel méregetett. Jamie is, de ő inkább azt tartotta jónak, ha most nem zavarnak.

-Menjünk be csutakolni. – ajánlotta fel. A többiek bólintottak és leugrottak a lóról. Hosszan néztem utánuk, még akkor is amikor már rég bementek az istállóba. Egyszer csak azon kaptam magamat hogy magamra csatolom a kobakomat és felpattanva Limera gyors vágtába kezdek. Harry már majdnem negyed órája elment szóval abba az irányba haladtam amerre van(gondolom) a házuk. Egyszer csak meg láttam egy hataalmas kerítéssel elkerített részt és biztos voltam benne ez az a hely amit keresek. Leugrottam a lóról és belestem a kapun. Óriási kert, nagy medencével, fákkal, napozóágyakkal, és egy villával.  Harry nem mondott igazat. Ez a ház ugyan akkora mint a miénk! Nagy ablakok, kő falak, fa lépcső, korlát. Biztos voltam benne hogy már bement, de nem csengethetek be mert azt hinnék a többiek hogy egy örült rajongó vagyok. Idegesen belerúgtam a kapuba.

-Francba, Hayle ezt elcseszted! – temettem arcomat a tenyereimbe.
Lehuppantam a földre, az egyik fa tövébe. Lime mellettem legelészett, aztán egyszer az orrával megbökött.
-Most egyet kellene értenem? - kérdezte egy rekedtes hang. Kérdőn néztem fel a lovamra és az őt simogató fürtös srácra, aki nyújtotta a kezét hogy felálljak. Hatalmas sóhaj szökött ki a számon...Nem haragszik...

Lizbeth 'xx