Sajnálom!

Oké emberek! Meg lehet kövezni... A karácsonyi készülődés miatt nagyon megcsúsztam, és nem tudtam feltenni a következő részt.... Ígérem szerdára megpróbálom befejezni!:)
Boldog karácsonyt, Mindenkinek!:)
Merry X'mast!
Joyeux Noël!

Lizbeth 'xx

5. fejezet

Sziasztok! Itt is van az új rész időben...majdnem! Yepp! Köszönöm a komikat, de egy KÉRDÉSEMRE NEM VÁLASZOLTATOK...

A kérdés: Rájöttök a monogramból hogy ki írta Hayleről és Danielről az újság cikket? Még fontos lesz a jövőben!;) Tippeket komiikaban!:)

Nem is tartalak fel tovább titeket...Jó olvasást!:)

(Hayle Sparks szemszöge)

-Most egyet kellene értenem? - kérdezte egy rekedtes hang. Kérdőn néztem fel a lovamra és az őt simogató fürtös srácra, aki nyújtotta a kezét hogy felálljak. Hatalmas sóhaj szökött ki a számon...Nem haragszik...

-Mi járatban? - kérdezte felvont szemöldökkel, és legnagyobb bánatomra meg kellet állapítanom, nagyon helyes. - Hmm?

-Elfelejtetted megadni a számod. – vigyorogtam rá ellenállhatatlanul. Már ő is így csinált.

-Nem félsz hogy az őrült rajongóim széttépnek? Vagy hogy te leszel az "alányakielkérteahíresHarryStylesmobilszámát" ? – vonta fel a szemöldökét.

-Pár sikítozó lánytól? Nem igazán. És egyébként is, maximum az a lány lehetek "akinekahíresHarryStylesönkéntfelajánlottaamobilszámát" . - vágtam vissza, még az előbbinél is nagyobb mosollyal az arcomon. - Na és te? Nem félsz? – húztam az agyát. Nem csak neki vannak rajongói, kikérem magamnak.

-Úgy nézek én ki mint aki fél? – erre mind ketten elnevettük magunkat. – Mond. - mondta rezzenéstelen arccal.

-Mit? – értetlenkedtem.

-Van még feltételed. Ki vele! - nógatott.

-Most megijesztettél… Mi vagy te? - lepleződtem le.

-Óóóó…ne akart te azt tudni! Egyébként van egy nővérem, a szüleim elváltak és két nővel élni…nos, mondjuk azt hogy mára már eléggé kiismertem a gyengébbik nemet… - vallotta be.

-Ó, igazán? A gyengébbik nemet? Te hím soviniszta állat! – ütöttem tettetett felháborodásból vállon.

-Áúúú! – dörzsölgette ütésem helyét. – Feltételek…?

-Nem vagyok kíváncsi a híres Harry Stylesra. Én az igazi, teljesen normális 18 éves Harold Stylest szeretném megismerni! – mondtam mire Ő bólintott. – Nincs nyilvánosság! – erre is bólintott. – És no banda. – itt, kérdőn oldalra döntötte a fejét.

-Ezt hogy érted?

-Nem szeretnék találkozni a banda többi tagjával. – mikor végre megértette biccentett. És én is. – Te jössz! - néztem most én Őrá kérdőn.

-Mivel?

-5 ennyi idős sráccal lakom együtt, akik kisbaba korom óta a legjobb barátaim. Elég jól kiismertem már a pletykásabb nemet… - vágtam vissza, mire csak egy vállon lökést kaptam. 

-Oké. Először is, nincs nyilvánosság. - mondta, mire én bólintottam. -Nézz rám úgy mintha egy normális srác lennék. - ismét bólintottam, mert ezek majdnem ugyan azok mint az enyémek. -És ne hívj HAROLDnak!  - húzta fel az orrát duzzogva, mire én elnevettem magam. 

-Értettem....Harold! - szalutáltam kidugott nyelvvel. Ő erre csak sértődötten elfordult, de egyáltalán nem tűnt mérgesnek. - És most mit csináljunk?

-Beszélgessünk! Mesélj magadról! - ötletelt, váll rántva. -Alig tudok rólad valamit...

-Én meg a normális Harryről...Valójában csak a zűrös nőügyeidről tudok...

-Áhh...témánál vagyunk...Majd megmagyarázom, de előbb te mesélj! - mondta és a mondata első felénél elhúzta a száját. Valójában el sem tudom képzelni, erről a kisfiúról, hogy bármi is igaz lenne, amiket az újságban olvastam, vagy a srácok meséltek. 

Lime kantárszárát megragadva indultunk el az erdő felé. Egymás mellett haladtunk a délutáni hűvös időben és mindkettőnkben, sok, kíváncsi kérdés motoszkált, amiket bátran fel is tettünk. Így tudtunk meg egyre többet és többet a másikról.

-Szóval egészen idáig Manchesterbe éltél... - mondta inkább magának, mint nekem.

-Nem egészen... Apukám, ugye angol, viszont anyum, francia. Angliában születtem, de amikor egy éves voltam, Párizsba költöztünk.

Lime kantárszárát megragadva indultunk el az erdő felé. Egymás mellett haladtunk a délutáni hűvös időben és mindkettőnkben, sok, kíváncsi kérdés motoszkált, amiket bátran fel is tettünk. Így tudtunk meg egyre többet és többet a másikról.

-Szóval egészen idáig Manchesterbe éltél... - mondta inkább magának, mint nekem.

-Nem egészen... Apukám, ugye angol, viszont anyum, francia. Angliában születtem, de amikor egy éves voltam, Párizsba költöztünk.

Ott jártam ki az óvodát, és tanultam meg közben folyékonyan mindkét nyelven. Sosem voltak barátaim, mert más voltam. Nem babáztam, nem hordtam rózsaszín ruhákat, helyettük inkább a lovaglásért és az állatokért voltam oda. Egyszóval, nem olyan voltam mint a többi velem egyidős kislány... - meséltem, részletesen.

-És mikor költöztetek vissza ide? Mármint Angliába? - kérdezte és arcán tényleges kíváncsiságot láttam. Mély levegőt vettem és folytattam.

-Mióta az eszemet tudom felváltva ingázunk a két ország között. A szüleim úgy gondolták suliba, mindenképpen angol iskolába kell járnom. Egyáltalán nem voltam mérges hogy a nem létező barátaimat itt kel hagynom. Sőt, örültem is neki! Öt éves voltam amikor újra ide költöztünk. Úgy gondoltam egyedül is simán túl élem a sulit, de sajnos ez nem így jött össze. Ugyanis Manchesterben, megtaláltam a világ legeslegjobb öt barátját, közülük az egyik az unoka bátyám. Hála nekik éltem meg a 14-et. Két évvel idősebbek mint én, de ez Őket sosem zavarta. Engem már jobban. Illetve, nem az zavart hogy felsőbb évfolyamba jártak, hanem a barátságunkhoz tartozó megvető pillantások. Akkor nem értettem, most már tudom, irigységből, állandóan piszkáltak. A srácok voltak az iskola hierarchiájának a csúcsai, ellenben velem aki a legalján helyezkedtem volna el, mint stréber, gazdag anyuci-apuci kicsi szeme fénye. Ismétlem. Volna... Mivel ők voltak a legjobb barátaim, mi voltunk hatan a "menők". Illetve én csak az utánfutó...az emberek szerint.

-Bocsi, hogy megkérdezem, de az anyud nem véletlenül Victoria Sparks, a világhírű divattervező? - kérdezte óvatosan.

-Most már érted, miről beszélek? - adtam kérdéssel a választ, mire ő csak nagy szemeket meresztett felém. -Apum meg lovas tréner...Ő tanított meg így lovagolni. Ő a példaképen, ezért is megye... 

-Ezért is mész a világ egyik leghíresebb lovasegyetemére, itt Londonban. - fejezte be helyettem a mondatot, mire nekem kellett eltátanom a számat. 

-Ezt honnan tudod?

-Szép és hasznos dolog az internet... - válaszolt és a távolba meredt, ami egész filmbelire sikerült.

-Te kutakodtál utánam?!

-Hát ha már semmit nem voltál hajlandó elárulni magadról... - közölte tárgyilagosan aztán ismét elgondolkodott. - Mi volt amikor 14 lettél?

-Akkor a szüleim közölték egy nap, vissza költözünk Párizsba. Mindketten ott kaptak jobb munkát, engem meg beírattak valami elit lovassuliba. Gondolhatod hogy kiakadtam! De nem tehettem semmit, elmentem. Nehezen... Otthagytam mindenemet, csak a lovaglás maradt meg nekem. Soha nem gondoltam volna hogy lesznek még más barátaim. Így már magamban tervezgettem is a végrendeletemet, miszerint, mindenemet a huszonnyolc macskámra hagyom, vénlányként megöregedve... - na itt elnevette, magát de Ő is tudta, ez akkor nem volt vicces. -Aztán ott megismerkedtem Daniellel és Kyllal. Ők ketten testvérek, Dan az osztálytársam volt, öccse pedig két évvel fiatalabb nálunk. Ezekben az időkben nyertem meg a legtöbb versenyemet, és az első országosomat is. A mai napig a legjobb barátok vagyunk, de én nem bírtam tovább Franciaországba és ezt mindketten tudták. 17 lettem, amikor fogtam magam és egyedül vissza költöztem Angliába. A szüleim a mai napig ott élnek, én meg sok pénzel a bankkártyámon, természetesen az engedélyükkel indultam az ismert, mégis ismeretlenbe.

Kiderült a srácok is éppen készültek egybeköltözni, és én is velük költöztem. Ők mér mind nagykorúak voltak szóval, minden tökéletes volt. Szereztem 2 barátot, több verseny tapasztalatot, és még a legjobb barátaimat is visszakaptam. Idén érettségiztem le, és most mind ideköltöztünk, hogy én egyetemre járjak, ők meg megvalósítsák az álmaikat. Is most itt vagyok. - tártam szét a karom, mondandóm befejeztével. -Te jössz!

-Hmm...mozgalmas életed volt...

-Az biztos, de a tiéd bizonyára sokkal érdekesebb! Halljuk! - nógattam.

-Hát jó...1994. február elsején születtem, Cardiffban. Holmes Chapelben éltem a szüleimmel és a nővéremmel, Gemmával. Egészen öt éves koromig, amikor elváltak. Apa elköltözött, és hó-naponta csak egyszer láttuk. Anyával és Gemmel éltünk teljesen boldogan. De ez is csak egy kis ideig tartott. 12 lehettem amikor anya bemutatott nekünk egy férfit, Georgeot. Szimpatikus is volt, addig amíg rá nem jöttem ő az új apa jelölt. Próbáltam mindenki előtt játszani a kemény, érzelem mentes, mindent félvállról vevő nagyfiút, és csak egyedül a nővérem tudta mennyire összetörtem valójában. Kezdtem beletörődni hogy a férfi már mindennapos vendég nálunk, ám ekkor bejelentették összeházasodnak. Nem sok minden változott volna, de mégis. Elegem lett hogy én csak egy senki vagyok, akinek a véleménye semmit sem számít, így hónapokig nem beszéltem velük. Közre játszott az is hogy apa, is feleségül vett valami ausztrál nőt, aki mellesleg minimum 10 évvel fiatalabb volt nála, és Ausztráliába költöztek. Istenem, hiszen csak 13 voltam! Ráadásul, ebben a dologban Gemma sem állt a pártomra, ő már 18 volt és nem igazán érdekelte kivel házasodik anya össze. Nem tágítottam az én igazam mellöl és most már rájöttem mennyi gondot okoztam. Az sem segített sokat, hogy az új "apa", túl kedves volt. Eltolták az esküvő dátumát, mondván időre van szükségem a megemésztéséhez. Nem értettem miért ilyen rendes velem. Aztán rájöttem. A nyári szünet elején, George fia, Luke elütötte egy autó. Annyi idős volt mint én, és a helyzete is hasonló. Könnyen tudtunk beszélgetni az érzéseinkről, mert átéreztük egymásét.  Az egész nyári szünetet vele töltöttem a kóházban, és ki merem jelenteni a legjobb barátom lett. Mesélt az apukájáról, hogy milyen dolgokat szoktak együtt csinálni, én meg egyre jobban mertem Geo felé nyitódni. Miután felépült Luke, mindent együtt csináltunk, hárman. Kikészítettük anyát és Gemmát is. Rájöttem valójában tényleg kedves, és nem akar apa helyére lépni, tehát én is elálltam a boldogságuk útjából. Ekkor nem csak egy legjobb barátot, új apukát, de újra egy családot nyertem. Volt egy titkos helyünk, egy kis ház, amit még apa csak nekem és Gemmának épített. Azt mondta, bármi történjék ez a ház itt van nektek, és ti is itt vagytok egymásnak. Igen...amikor jelentkeztem az X-factorba, és csapatban jutottam tovább, erre a helyre jöttünk el a srácokkal megismerni egymást. Ez a mi bungalónk... Minden tinédzser álma szerintem, hogy egy nap világ hírű sztár legyen. Ez nekem sem volt másképp. A többit szerintem tudod, csak bandában juthattunk tová...

-Igen-igen. Ezt a részét ismerem. Hiszen a csapból is ez folyik. De én nem a felszínes tényekre vagyok kíváncsi... - mondtam, ezzel is utalva arra hogy nem ez érdekel.

-Tudod...te más vagy mint a többi lány...és jó értelemben... - mosolygott rám.

-Ezt bóknak vettem.

-Annak is szántam. Szóval, mélyebb gondolatok érdekelnek. Oké. Bevallom nem örültem. Már mint annak igen hogy tovább jutottam, de mindig szóló énekes akartam lenni. Attól tartottam az a 4 srác elbaltáz valamit, esetleg elveszik a dicsőséget...De amikor rendesen megismertem őket, tudtam Ők fontos személyek lesznek az életemben. Louval már a leges legelején megtaláltuk a közös hangot, mindketten imádunk hülyéskedni és ugyanolyan idióták vagyunk. Zayn volt a legzárkózottabb, titokzatosabb, de amikor jobban megismertük, megnyílt és egy iszonyat vicces, jó fej srácot láttunk meg. Liam az elején komoly volt és ez is csak azért volt 2 évvel ezelőtt is itt esett ki, de hamar felengedett. Niall, hát ő egy külön kategória. ír humorral, akcentussal és feneketlen gyomorral rendelkező bolond. - mondta és maga is elmosolyodott a vissza emlékezésen. -Azóta mind változtunk külsőre is és belsőre is de a barátságunk szétszakíthatatlan. Csalódottak voltunka mikor harmadikként kiestünk, de tudtuk a mi történetünk, még csak most kezdődik...

Teljes gőzzel neki álltunk az albumunkon. Azok a számok...ezt még soha senkinek nem mondtam el, de számunkra csak olyanok voltak mint a házi feladat. Kényszer. Szerettünk énekelni, de a dalok csak olyan szinten tartoztak hozzánk, hogy ezeknek hála lettünk híresek... Az embereknek és elvárásainak próbáltunk megfelelni, nem magunknak. Már tudjuk, ez nem éri meg. A második albumunk, olyan lesz ami tükrözi az érzelmeinket. Tanultunk a hibáinkból. Eközben a rajongókban kialakult rólunk egy kép. Számukra olyan az életünk mint egy tündérmese, ahol minden jól végződik, egy-egy szívszorító pillanattal, mint a "Tell me a lie - ban". De néha egy-egy gödörből nehezebb kimászni, mint egy dalban. 

És nem vagyunk mások mint poszterek a falon vagy hercegek az álmaikban.... - mondta és elfordult. Vagy öt percig csendben voltunk, én a hallottakon gondolkodtam, Ő meg azon amit igazából is mondott álcázott monológja alatt. "Egy-egy gödörből, kimászni" Valószínűleg pontosan azt sosem fogom megtudni, amit Ő értett ezalatt, csak azt próbálom elmagyarázni, amit én is tapasztalok a srácaimon...

-Tudod... - kezdtem halkan, mire Ő rám emelte azt a zöld tengert, és akkor úgy éreztem szüksége van egy barátra, aki bár ha pontosan nem is érti meg a helyzetét, mellette áll. Volt már olyan veletek, hogy azt sem tudod mit, miért teszel? Hogy egyszerűen hatalmas késztetést érzel a gyomrodban, a szívedben, hogy ha csak egy kicsit is, de szebbé tudd tenni mások életét? Hogy egy percre mosolyt csalj egy szomorú arcra? Na én most pont ezt éreztem.

A belsőm vezérelt, miközben az agyam kikapcsolt. Kezeim magától mozdultak, és óvatosan megérintettem Harry könyökét és magammal húztam, le a fűbe. Lime boldogan szökdécselt a réten, mi pedig felhúzott, átkarolt lábakkal bámultunk ki a fejünkből. 
-Tudod... amikor kicsi voltam, mindig is láthatatlanok közé tartoztam, pedig mindig is arra vágytam "menő" legyek. Azt akartam, hogy szünetekben az én padomnál gyülekezzen mindenki, hogy olyan játékot akarjanak mint nekem van, hogy ismerjenek, illetve ELismerjenek... A mozikban, az utcán csak azért bámultak meg mit keres egy ilyen, senki ezzel az öt helyes, menő sráccal. Be vallom én sem értettem. Kérdésemre, nem választ kaptam, hanem még egy kérdést... Ez az amit sohasem felejtek el! - mondtam és vigyorogva visszagondoltam , amikor Nathan a zongoránál, a többiek meg körülötte, cask nekem éneklik a világ legszebb sorait. -Azóta nem kételkedek magamban.
-És? Hogy hangzott ez a kérdés? - kérdezte még mindig halkan, mire én megköszörültem a torkomat és csendesen dúdolni kezdtem.
-Who says? Who says you're not perfect? Who says you're not worth it? Who says you're the only one that's hurting? Trust me! That's the price of beauty! Who says you're not pretty? Who says you're not beautiful? Who says? - énekeltem és miután továbbra sem szólalt meg, újra én törtem meg a csendet. -Tudod, a rajongóknak szükségük van a képzeletükre. Valószínűleg soha az életben nem láthatnak titeket közelről, nem beszélhetnek veletek, nem ismerhetnek meg benneteket. Az a szerencsésebbek közé tartozik akik elmehetnek egy koncertre, vagy kaphatnak aláírást.Nekik is kell valami kis remény, egy kapaszkodó, hogy úgy érezzék valódiak vagytok... Harry az összes rajongóddal nem tudsz ugyan úgy foglalkozni, valaki a szerencsések közé tartozik, de mindig van aki szomorú lesz...
-Lehet hogy nem is akarok. Nekik köszönhetem hogy itt vagyok, de a sok szenvedést, kínlódást és azt is hogy nem lehet normális életem! - válaszolt kissé ingerülten.
-Te is nagyon jól tudtad mire vállalkozol. Minden előnyét és hátrányát ismerted. És te mégis ezt az utat választottad. Őszintén válaszolj a kérdésemre! Meg bántad? Sajnálod, hogy lányok milliói vannak oda érted? Hogy az egész világ, nem csak ismer, de el is ismer? Hogy bármit megkaphatsz? Hogy a hobbidnak élhetsz? És legfőképpen meg bántad hogy megismerted ezt a négy srácot? Mert ha igen, nem tudok rá mit mondani... - fejeztem be monológomat és kíváncsian vártam a válaszát.
-Nem. Nem bántam meg semmit. Talán csak csalódtam. Másra számítottam. - mondta lehajtott fejjel, mire én az álla alá nyúltam és felelmeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek.
-A hírnévben, a barátaidban, a rajongókban, vagy magadban csalódtál? Lehet hogy néha ezt a kérdést fel kéne tenned magadban... - vezettem rá, és reméltem megérti mire célzok.
-Arra célzol, hogy... - itt egy picit abba hagyta és elgondolkodott. Aztán hirtelen fel állt. -Ne haragudj, most el kell mennem, rendbe hozni amit elcsesztem... - darálta kapkodva én meg elmosolyodtam. Fogalmam sincs, mire értette, de örültem, hogy segíthettem, ráébreszteni valami fontosra. Elkezdett rohanni, de pár méter után vissza fordult és elém állt. -Köszönöm. Mindent. - mondta és megölelt. Annyira meglepődtem gesztusán hogy levegőt is elfelejtettem venni. 
-Nincs mit. Én csak elmondtam a véleményemet. - mondtam szerényen.
-Na te lány akinek a híres Harry Styles felajánlotta a telefonszámát, elfogadod? - kérdezte bujkáló mosollyal. Mi re én meg ráztam a fejem.
-Nem. Én a teljesen átlagos Harold Edward Stylesnak szeretném a telefonszámát. - szívattam. Mind ketten mobilt cseréltünk és beütöttük a saját számunkat. Persze nem hagyhatta ki, hogy megjegyzést tegyen a telefonomra.
-Hello Kitty? Ez komoly?! - nevetett fel jóízűen. Mire én vállba csaptam.
-Leona Lewis? Ez komoyl?! - kérdeztem vissza, mert a telefonja háttérképe Ő volt.
-Szeretem Leonát, olyan dögös. - közölte egyszerűen, mire elröhögtem magam. Nem is Ő lett volna, ha ezt nem fűzi hozzá.
-Na gyere. El viszlek, Limemal. - mondtam, és füttyentettem egyet, mire lovacskám ideügetett. 10 perc alatt meg is érkeztünk a villájukhoz.
-Még egyszer köszönök, mindent! - nyomott egy puszit az arcomra, amitől elvörösödtem. -Majd hívlak! - kiáltott ki már a kertből, mire én beleegyezően bólintottam, és a mi "kastélyunk" felé vettem az irányt.



(Harry Styles szemszöge)


Elképesztő ez a lány! Valamiért olyan könnyen elárultam neki mindent, bele sem gondolva a következményekbe. Feltétlenül megbíztam benne, pedig még alig ismertem. Jó érzés volt valakinek elmondani az érzéseimet, és hogy akkor, pontosan mit éltem át. És milyen gyönyörű volt a hangja, és az a dal, amit a barátai írtak neki! Nagyon szerethetik egymást. Olyan dolgokra felnyitotta a szememet, amikre, magamtól, talán sosem jöttem volna rá. Eszembe jutott Louis, Zayn, Niall és Liam, akiknek én jelentem ezt amit ők egymásnak. Tudtam sok hibát követtem el, és mindig másokban kerestem a hibát, pedig valójában magamban csalódtam. Olyan ferde tükör elé álltam ami elvette a józan eszemet. De Ő segített ellépni ez elöl. Talán most már minden rendben lesz. Magamnak is nehezemre esett bevallani, milyen jól esett közelsége, az ölelése. Villámgyorsan rohantam be a házba, és reméltem mindenki itt hon lesz. Nem kellet csalódnom amikor beestem az ajtón, 5 érdeklődő tekintet szegeződött rám. A srácokkal ott volt még Eleonor. Cseppet sem lepődtem meg, hanem eléjük álltam és a közepébe vágtam.
-Srácok...  -kezdtem és mindannyian, minden figyelmüket nekem szentelték. -Sajnálom... - hajtottam le a fejem, mire mindenkinek fennakadt a lélegzete. Louis felállt, és a nyakamba ugrott.
-Hiányoztál! - szorított magához jó erősen. Nagyon régen nem voltam ilyen boldog. A többiek is mind oda jöttek, majd El következett.
-Hazz...mi ez a nagy változás? - méregetett gyanakodva, mire én elvigyorodtam. -Az amire gondolok? - tátotta el a száját, de láttam rajta, ennek a hírnek nagyon örülne. Sajnos el kellet szomorítanom.
-Csak egy barát...még... - motyogtam az orrom alatt és Őt is megöleltem. Végre talán minden rendeződik... 
I hope... 
E szó hallatán akaratlanul is szemem előtt lebegett, a vörös hajzuhataggal körülölelt, szeplős, porcelánbaba arc és azok a világító kék szemek...Hope...vajon mi lehet vele?

Lizbeth 'xx

4. fejezet

Sziasztok! Fontos dologról lenne szó! Először is,  hatalmas bocsánat a nagy késésért! Meghoztam a részt, de nagyon összecsaptam. Megértem ha ez nem nyeri el annyira a tetszéseteket...:( A lényeg, rájöttem nem tudom gyakran hozni a részt, így minden héten egy  fejezet a biztos. Előfordulhat, sőt, remélem megtudok ejteni heti több részt, de egyet biztos! A fejezetnap ezentúl: SZERDA! Jó olvasást és bocsánat, csak rengeteg a tanulni valóm van...mivel Londonban, az angol nyelv az alap, ezért le kell tennem a francia középfokú nyelvvizsgát...
u.i.: Jól nézzétek meg az újságbejegyzés szerkesztőjét!Még fontos lesz a  jövőben...rájöttök ki az? Tippeket, komikban!:) 

(Hayle Elizabeth Sparks szemszöge)

-Dan...! - csak ennyit tudok kinyögni, rövid, de mégis szívbemarkoló mondata hallatán.

Hogy lehetek ilyen szemét, hogy elhanyagolom? Egy szívtelen dög vagyok. Hányszor hívtam fel az éjszak közepén, amikor szükségem volt rá? Hányszor öntöttem ki neki a szívem, amikor Franciaországban éltünk? Hányszor tartotta bennem a lelket, a versenyeim előtt? Hányszor dobta félre az érdekeit, csak hogy segítsen felkészülni egy vizsgára? Hányszor virrasztott mellettem, csak azért, hogy lássam ő itt van velem mindig, mikor egész éjjel tanultam? Hányszor lógtunk meg matekról, mert mind a ketten utáltuk a tanárt? Hányszor tartottunk a tesiszertárban, hosszú óráknak tűnő csókcsatákat? Hányszor aludtunk egymásnál, amikor a szüleink nem voltak otthon? Igen, akkor őrülten szerelmesek voltunk, soha nem tagadnám le azokat az időket! Életem annak a korszakának legszebb pillanatai voltak. A szerelem, mára már egy nem annyira szenvedélyes, de sokkal nagyobb dologgá nőtte ki magát. Szeretetté. Az emlékeket felidézve, akaratlanul is könnyek gyűltek a szemem sarkába, amik önfeledten gurultak végig az arcomon, lepottyanva a kezemre. Vagy egy percig csak bámultam ki a fejemből. Remegő hangon szólaltam meg újra.

-Kér-kérlek, ne haragudj!! Nekem csa-csak annyi do-dolgom volt! – dadogtam és egyre jobban zokogtam.

-Hé! Eli! – szólt a telefonba egy karcos hang. Az Ő hangja. Bárhonnan felismerném, nem beszélve arról a becenévről, ahogy csak Ő szólít, mióta megismertük egymást, 3 éve. – Eli! Szerelmem! - szólongatott, én meg zokogásom közben is elmosolyodok. Már nem vagyunk együtt, már nem vagyunk szerelmesek, már csak barátok vagyunk, de még mindig így nevez. Csak barátok?! Hayle, miről zagyválsz?! Az Ő barátsága számomra mindennél fontosabb! A részemmé vált. -Kérlek, Eli! Én nem úgy gondoltam! – hallom a hangjában a bűntudatot, így erőt veszek magamon és letörlöm arcomat.

-Akkor nem haragszol? – szipogtam.

-De hogy te buta! Rád?! - dorgál meg a telefonon keresztül, de elneveti magát. -Minden oké? Beköltöztetek már Londonba?

-Persze, minden rendis, Tegnap. Hallom felvettek az egyetemre, és képzeld, engem is!

-Hisz ez csúcs! Várj…hisz tudod mit jelent ez?

-Nem. Mit? – kíváncsiskodtam.

-Hogy mindkettőnk a világ, két legjobb lovasegyetemére fog járni, azaz valóra váltak az álmaink! – ordította a készülékbe. Nem láttam az arcát, de tudtam hogy vigyorog mint egy vad alma. És én is így voltam vele.

-IGEN! És hogy van Perfekt? – ő Daniel lova. Majdnem ugyan olyan mint Lime, mivel testvérek.

-Ó tökéletesen! De már hiányzik neki Lime!

-Igen, ez így van fordítva is. És nekem még tudod ki hiányzik nagyon?

-Nem. – játszotta a hülyét.

-A gazdája és az öccse! Hogy van Kyl(ejtsd: Kájl)?

-Ó remekül! Csajozik ahogy kell. Lassan minden nap más csajjal találom szembe magam reggelente. Kicsit talán túlzásba viszi…De most fiatal!

-Na majd én beszélek a fejével, nehogy valami baj legyen...

-Te vagy az egyetlen akire hallgatni szokott. Remélem most is így lesz. – látszott a hangjában hogy bármennyire is leplezi, félti az öccsét. – És mi van a srácokkal? -érdeklődik barátai után. Ők nem ismerik olyan rég óta egymást, csak két éve, de nagyon jóban lettek

-Meg vannak, csak már első nap balhéztak…

-Kivel? Várj, ne mondj semmit, kitalálom. One direction? - tapintott rá a lényegre. 

-Talált, süllyedt. Mondok jobbat…a szomszédaink.

-Mi van?! – halottam, ahogy az álla leesett.

-Igen! Reggel leestem a lóról, mert a Styles gyerek megijesztette Limeot, de egész jó fej. Csak a fiúk ne tudják meg! Ígérd meg hogy lakat lesz a szádon!

-Hajszál eskü!  – mondta mire én kitéptem egy hajszálamat. És (gondolom) ő is. Majd a hátunk mögé dobtuk. Ez a mi saját eskünk. – Akkor gondolom az olimpia előtt nem jössz Párizsba…

-Nem tudok. Nincs rá időm. Az edzések, meg a fiúk, meg tudom hogy neked is sok dolgod lesz. De az a három hónap hamar eltelik  – most május 12.-e van, az Olimpia augusztus elején kezdődik. – Meg a szüleim sem érnek nagyon rá.

-Ez igaz, de rád mindig van időnk! Csak ígérd meg hogy gyakrabban hívsz!

-Megígérem. De most le kell tennem. Kyllal, majd valamikor beszélek. Puszilom őt is és a szüleidet is! Szeretlek!

-Én is téged! Átadom. – és letettem. Az óra 11-et mutatott. Hamar elmegy az idő. Van még két órám, ideje relaxálni. Kimerülten feküdtem végig az ágyon, ám ekkor hatalmas csörömpölésre kaptam fel a fejem. Remélem élnek még azok a hülyék...

(Harry Styles szemszöge)

 Még utoljára vissza néztem de már nem láttam Haylet. Ez a lány egyszerűen fantasztikus. Még most is remegni kezdek, ha rágondolok, hogy egy lovon ültem, és egy hatalmas fatörzset ugrattam át. Na meg az a nagy esése! Még nekem is fájt, de neki meg se kottyant. Ahogy neki is megmondtam…kemény csajszi. Valahogy úgy éreztem találtam egy új barátot. Remélem. 20 perc alatt haza értem és a neten rákerestem: Hayle Sparks. Egy csomó linket adott ki és az egyikre rákattintottam.

„Hayle Elizabeth Sparks(18, Anglia) és Daniel Joseph Brooks(18, Franciaország) Úgy látszik együtt vesztenek, együtt nyernek. Habár az elmúlt négy évben inkább az utóbbi igaz. A kettő, szinte még tinédzser harmadszorra lett aranyérmes, országos bajnok! Ez nem jelent mást mint hogy országukat ők képviselik a 2012-es Olimpián. "A nagy szabású esemény nagyon fontos számunkra  és teljes erőbedobással edzünk rá."- nyilatkozta a lány. Országunk szeme fénye a világ híres, londoni Prater Flyss Egyetemre adta be a jelentkezését, míg barátja párizsi V’lange Krippot Egyetemre. Mind kettő természetesen Európa egyedülálló lovasegyeteme. A manchesteri lány vajon Londonba veti le horgonyát? Vajon a két ifjú tehetség hogy fog szerepelni az olimpián? És talán van köztük több mint puszta barátság? Ezek mind-mind még megválaszolatlan kérdések, de mindenhez sok szerencsét kívánunk nekik! Remélem, a közeljövőben egy interjút is készíthetek velük.

                                                                                            C. F. ” 

A szám tátva maradt. Hogy mi? AZ OLIMPIÁN? HÁROMSZOROS ARANYÉRMES? Ezek szerint hazudott és az övé az a sok kupa? Ezért nem volt neki nagy szám hogy velem beszélhetett? És mégis miért teszek fel MAGAMBAN ennyi kérdést? Megbolondultam. Vajon, milyen lehet neki hogy ilyen híres? Szereti a nagy felhajtást körülötte? Kétlem, nem úgy viselkedett...

De akkor hogy bírja ép idegekkel? Habár ha jobban belegondolok, a bandából is csak én diliztem be. De milyen szép volt, éj fekete haja, málnás illata, zöldes-kékes szempárja, olyan ismerős volt... Na jó, Styles! Ezt most verd ki a fejedből! Nem láttad mennyire hűvös és távolság tartó volt?

(Tom Parker szemszöge)

 -Rendben Anya, szia! Majd hívlak. Szeretlek titeket! - köszöntem el mosolyogva. Néha el sem hiszem, hogy a szülők milyen aggodalmaskodók. Ha olyan helyzetben lettem volna mint Hayle, engem nem engedtek volna el egy másik országba, 17 évesen, még akkor sem ha a legjobb barátaimhoz, akik egyébként már 19-ek. Szerencsére, ismerjük Mrs. Sparks mindenre rábeszélőképességeit, ezért meg sem lepődünk... Nagy csörömpölést hallottam lentről, úgy hogy jobbnak láttam terepszemlét tartani. Amikor kiléptem az ejtón, a velem szemközti szoba ajtaja is akkor nyitódott. Max dugta ki rajta a fejét, és összeráncolt szemöldökkel nézett a lépcső irányába. Egymásra pillantottunk, majd villám sebességgel lerohantunk a földszintre. Nem is kellett messze mennünk, Jay próbálta éppen eltüntetni egy törött tányér szilánkjait. Fellélegezve állapítottam meg, nem neki esett baja, csak a tányérnak. Amiért már Hay fog harapni. Na mindegy, ezt a vitát nekik kell megoldaniuk.
-Mindenki egyben van még?! - kiabált le egyetlen lány lakótársunk az emeletről. Viccesen kérdezte, de érezni lehetett hangjában, az aggódás szól belőle.
-Igen! - nyugtattam meg.
-Ezt már a kedvenc poharad már nem mondhatja el magáról... - tette hozzá Mak.
-Milliam! - halottuk a hangjában, a dühöt, ezután már minden össze mosódott. A hangos trappolás le a lépcsőn, a bűnös magyarázkodása, Hayle dorgálása, a Kebab rendelés, Hayle távozása Candihez, a nyergelés, csutakolás. Állatainkat hamar felszerszámoztuk, és már indulhattunk is terepre. Boldogan követtem a többieket könnyű vágtában, Braky(bréeki) nyergében. Mindenki felszabadult volt és vidám. A táj egyszerűen káprázatos! Egy hosszú föld úton mentünk vagy 5 kilométert, majd egy kis tisztásra értünk. A lovakat hagytuk játszani, mi pedig a földre leterített pokrócon megebédeltünk. Olyan jó érzés volt a szabadban lenni, távol az őrült rajongóktól, nyugalomban, együtt. A csapathoz hiányzott Hay, de neki most fontosabb dolga akadt. El sem hiszem, hogy Candice babát vár! Mindig is jóban voltunk, hiszen Bob testvére, de mióta Londonba költözött alig láttuk. Ezt be kell pótolni, gondoltam magamban és ötletemnek hangot is adtam.
-Valamikor meglátogathatnánk Candt. - vetettem fel.
-Jó ötlet! - gondolkozott Siva. 
-Kenneth, legénybúcsújára úgyis hivatalosak vagyunk! - közölte Nathan. Kenn, Cand, vőlegénye. Ennek a hírnek mind megörültünk.
-Mikor beszéltetek utoljára Kendalékkal? - kérdezte Jay. Na most jön a hazudozás ideje. 
-Őőő...két hete...régen...tegnap...ki az a Kendal? - jöttek mindenkitől egyszerre a különböző válaszok. Kicsit sem volt feltűnő...Áhh, dehogy!
-Értem... - mondta összezavarodottan a kérdező. Csak nehogy rájöjjön! Ajjaj...!




(Hayle Sparks szemszöge)

Délután négyre értem haza Candtől. Ebédre a kedvenc helyemre mentünk, ami nem más mint a Nando’s. Majd’ három órát beszélgettünk, az esküvőről, a ruhákról, a babáról, és úgy általában mindenről. Utána elbúcsúztunk. Leparkoltam fehér Toyotámmal a ház előtt található kocsi beállóba és bementem. Otthonom az öt sráccal csak úgy kongott az ürességtől. Ezek szerint még nem értek vissza a lovaglásból. Boldogan konstatáltam, hogy végre kikapcsolódnak egy kicsit.

-Nos, rám férne egy kis edzés... – töprengtem magamban, és már elő is halásztam a fekete lovagló nadrágomat, kék rövid ujjú pólóval. Hajamat lófarokba raktam, és egy sportcipőbe battyogtam ki a karámokhoz. Lime volt egyedül kint és a hatalmas árnyékot adó tölgyfa alatt legelészett. Füttyentettem egyet, amire felkapta a fejét és ideügetett hozzám. A kantárt a zablával a fejére operáltam, és bevezettem az istállóba. Lecsutakoltam, majd miután felraktam rá a nyerget, én is felvettem a térdvédőmet, sportcipőmet és kobakomat. A gyakorló pályához sétáltunk. Bemelegítésként 10 kört galoppoztunk, majd a már felállított akadályokkal folytattuk. Már egy órája edzettünk. Úgy gondoltam még egy kör és már elég volt. A pálya széléhez ügettünk és az első akadályt vettük célba. Mindent hibátlanul vittünk véghez, már csak a legnehezebb, az árok maradt. Két méter magas fal, után még két méteres árok. Limeot vágtára ösztönöztem, ezáltal gyorsan közeledett a vesztünk. Hú ez olyan költőien hangzott. Na mindegy. 10 méter. 7 méter. 5 méter. 2 méter. És elrugaszkodás. Lovacskám mint egy madár siklott át az akadály felett. Az érkezés is rendben volt. Boldogan öleltem át csutakos nyakát, amikor hangos taps hallatszott mögülünk  Biztos voltam benne hogy Nathanék érkeztek vissza, így vigyorogva fordultam oda, ám amikor megláttam nézőközönségemet, rá kellet jönnöm nem ők azok. Leugrottam Limeról és új fürtös barátom felé vettem az irányt. Vajon mit keres itt? Vajon miért vigyorog így, mint egy vadalma? Vajon az ugrásból sejti hogy nem kezdő vagyok? Ajjaj. Le csatoltam magamról a kobakomat és egy kis mosolyt varázsoltam az arcomra.

-Hát te? – néztem rá kérdőn.

-Hát én csak jöttem megnézni hogy rendesen edzel-e az olimpiára. – mondta pimasz vigyorral az arcán.

-Persze hogy edz…- ekkor leesett amit mondott. – Mi?! Hogy én az olimpiára?! Jó vicc! – próbáltam füllenteni, de Ő csak megrázta a fejét, mondván „engemnemtudszátverni” nézéssel. – Oké-oké. Nyertél. – emeltem fel a kezem védekezően.

-Azt tudom hogy nyertem, de miért nem mondtad el? – kérdezte és egy kis megbántottságot véltem felfedezni az arcán.

-Hát…őőő…izé…miért tartoznék neked magyarázattal?! – tettem csípőre a kezem.

-Hát…őőő…izé…én azt gondoltam barátok vagyunk… - dadogta fülig vörösödve.

-Attól még mert valakivel egy légtérben vagy, cirka 1 órát, nem jelenti azt hogy barátok vagytok. – oktattam ki. 
-Az lehet, de minden valahogy elkezdődik… - suttogta. Olyan kis aranyos volt, már majdnem megsajnáltam. NEM!

-Hayle gondolkozz! Ő nem lehet a barátod. – ordított rám a belső ördög.

-Hayle, gondolkodj! Hiszen bárki lehet a barátod. - figyelmeztetett az angyal.

-Micsoda marhaság! Nézz már rá! Hiszen ő az a fiú aki megkeseríti az unokatestvéred életét! – ördög.

-Badarság! Nézd csak meg jobban! Ne az érdekeljen mások mit mondanak róla, hanem amit te látsz és tapasztalsz! – angyal.

-Nagyot csalódna benned Nathan! – ördög.

-Megértené. A te életed! Ő csak neked akar jót! – angyal.

-Igen, igen! Ő csak neked akar jót ezért mondta, hogy tartsd távol magad Tőle!

-Hülye ördög! Ezt mégis mikor mondta?

-Mindig!

-Ne forgasd ki a szavait!

-Kuss angyal!

-Nem! Hayle ne higgy neki!

-Csalódást fogsz okozni! Ezt akarod?!Csalódást?!Könnyeket?!

-Nem! Nem! Csak bűntudatot akar benned kelteni! Adj neki egy esélyt!

-CSALÓDÁST! CSALÓDÁST! Csalódáááááást!!!

-ESÉLYT! ESÉLYT! Eséééééélyt!

Hát igen, érdekes dolgok játszódnak le a fejemben… Már eldöntöttem melyik hangnak adok igazat, de amikor kinyitottam a szememet már nem láttam Harryt. Csak ott álltam ledermedve az erdő felé bámulva és reménykedtem hogy bármelyik pillanatban kibújik a fák közül a jól ismert göndör hajkorona és azt mondja : Csak vicceltem! De ez nem történt meg.

Egyre erősödő patadobogást hallottam. Az erdő felől jött és tudtam haza értek a srácok. Nyerítés, nevetés, fáradt szuszogás, levakarhatatlan mosoly, gyöngyöző veríték. Így tudtam volna őket jellemezni.

-Minden oké Prücsök? – kérdezte felvont szemöldökkel Nath.

-Persze. Persze. – mondtam és próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt, de inkább vicsornak hatott. Max összeráncolt szemöldökkel méregetett. Jamie is, de ő inkább azt tartotta jónak, ha most nem zavarnak.

-Menjünk be csutakolni. – ajánlotta fel. A többiek bólintottak és leugrottak a lóról. Hosszan néztem utánuk, még akkor is amikor már rég bementek az istállóba. Egyszer csak azon kaptam magamat hogy magamra csatolom a kobakomat és felpattanva Limera gyors vágtába kezdek. Harry már majdnem negyed órája elment szóval abba az irányba haladtam amerre van(gondolom) a házuk. Egyszer csak meg láttam egy hataalmas kerítéssel elkerített részt és biztos voltam benne ez az a hely amit keresek. Leugrottam a lóról és belestem a kapun. Óriási kert, nagy medencével, fákkal, napozóágyakkal, és egy villával.  Harry nem mondott igazat. Ez a ház ugyan akkora mint a miénk! Nagy ablakok, kő falak, fa lépcső, korlát. Biztos voltam benne hogy már bement, de nem csengethetek be mert azt hinnék a többiek hogy egy örült rajongó vagyok. Idegesen belerúgtam a kapuba.

-Francba, Hayle ezt elcseszted! – temettem arcomat a tenyereimbe.
Lehuppantam a földre, az egyik fa tövébe. Lime mellettem legelészett, aztán egyszer az orrával megbökött.
-Most egyet kellene értenem? - kérdezte egy rekedtes hang. Kérdőn néztem fel a lovamra és az őt simogató fürtös srácra, aki nyújtotta a kezét hogy felálljak. Hatalmas sóhaj szökött ki a számon...Nem haragszik...

Lizbeth 'xx

3. fejezet

Sziasztok! Meghoztam a következő részt! Végre... Az elmúlt napokban rengeteget kellet tanulnom...sajnálom. De most itt van és nem is akarom húzni az időt! Jó olvasást!:)

(Harry Styles szemszöge)

Szokásos reggelre ébredtem. Habár nem is reggel volt inkább nevezhető hajnalnak. 5 óra volt. Mostanában nem tudok aludni, se enni… Úgy érzem az életemnek már semmi értelme, még a zenélést sem érzem magaménak. Mindig azért énekeltem, énekeltünk a fiúkkal mert a színpadon ott volt az a varázs, ami az X faktor óta körbe leng minket. De már elmúlt. Nekem legalábbis. Elegem van a rajongókból, a paparazzókból, a koncertekből, dedikálásokból, fotózásokból… Már vagy két hónapja a srácok szerint nem vagyok az igazi Harry Styles. És tudom. Én is tudom, még hozzá nagyon jól, hiszen rólam van szó. Csak én érthetem mi történt. Ez egy folyamat. A hírnév, ami olyan mint egy betegség. Igen! Pont mint a rák. Egy apró pontból indul, és az egész testedet egy hosszú, fájdalmas mozdulattal magába szívja. Elveszi minden erődet, az élet kedvet, és a mi a legborzasztóbb a reményt. Az mondják a remény hal meg utoljára. Kigyógyulhatsz belőle, de arra nincs garancia hogy évek, esetleg hónapok múlva újra nem jelentkeznek a tünetek. Én már a végén tartok. A barátnőim, csak kihasználtak, a rajongók, csak azt az embert látják, aki valójában nem is ember. Ők egy tündérmesébe képzelik magukat, velem együtt. Bár csak ilyen egyszerű lenne! Az újságok mindet kiforgatnak, nincs magán életem. Ebbe belelehet őrülni. Igen! Azt hiszem nem sokára egy diliházba fogok jutni. De a srácok, az igazi barátaim még így is tartják bennem a reményt. Az utolsó szikrát. Louison, Liamen, Niallen és Zaynen kívül, már csak El van nekem, mint barát. Legalábbis mint igaz barát, aki a miatt szeret aki valójában vagyok. Anya, Gemma, Georg és Luke is messze vannak, nem is emlékszem mikor láttam utoljára Őket. Na jó, ennyi a jelenlegi érzelmi állapotomról… Szépen lassan kiszálltam az ágyból, a fürdőbe mentem hogy rendbe szedjem magam. Máskor órákig ott vagyok, most 10 perc alatt végeztem a fürdéssel, fogmosással. Ennyi. A hajamat hagytam ugyan olyan kócosan. Magamra kaptam egy melegítőt, egy fehér V nyakú pólót és egy kapucnis pulcsit. Reggeli helyett, ittam egy pohár vizet, a cipőmet gyorsan magamra kaptam és már kint is voltam. Imádtam ezt a helyet ahol lakunk. Nem elég hogy távol a nyűzsgő, várostól és a fanatikus rajongóktól, még a srácokkal is együtt lehetünk, de erdő is van, ami szinte a kertünk. Mostanság imádok reggelente, vagy olykor esténként csak órákra felszívódni és kiszellőztetni a fejem. Hallgatni a madarak csiripelését, nézni a hangyák menetelését és nézni a fákról lehulló levelek földet érését. Tudom hülyén hangzik ez pont tőlem, aki egy beképzelt popsztár, de ez van. Szeretek csak úgy lenni. Van a közelben egy rét, a közepén egy hatalmas fa. Ez a srácokkal a mi titkos relytekhelyünk. Ha valakinek problémája van kimegy este, és csak nézi a csillagokat, mindenről  megfeledkezve. Sokszor jól esik a magány. Tudom hogy Lou és a többiek csak jót akarnak és hogy ne csináljak magammal őrültséget, de néha nem kapok levegőt. A sok elvárás, munka, felelősség. Istenem! Még csak 18 vagyok! Az életemből, a gyerek koromból, a legtökéletesebb éveimből hagytam el több mint két évet. Nem, né értsétek félre, az álmom valóra vált, az egész világ ismer, a hobbimnak élek, de szeretnék újra, felelőtlen 16 éves srác lenni, aki minden nap tökéletesíti a csajozós szövegét és nem azt mondja „Hello” és máris a nyakába borul minden lány! Az elején még nagyon tetszett, mára már kevésbé. Hol ebben a kihívás? NORMÁLIS akarok lenni! Már fél hat is elmúlt amikor hangokat hallottam. Nem, nem a szokásos hangokat, nem is emberi hangokat hanem patadobogást. Kíváncsi lettem, azt hiszem két hónapja igazán érdekelt valamire a válasz: Mi ez? A fák között lépdeltem egyenesen a hang irányába. Egy erdei ösvény közelében álltam, takarásban egy bokorral. Az útra remek kilátásom volt, így azt is láttam hogy a közepén egy kidőlt fa tornyosul. Fekve, kábé másfél méter magas! A patadobogások egyre hangosodtak, és bal oldalon meg láttam egy barna lovat, fehér folttal a homlokán, és egy lányt rajta. Lovas felszerelésben volt, sisak, térdvédő, stb. Hosszú fekete haja elbújt a kobak alatt de még így is a háta közepéig ért. Arca a kora ellenére sem tűnt fáradtnak, inkább frissnek és boldognak. Valamikor az én arcomon is ez a letörölhetetlen mosoly volt jelen. Vajon minek örül ennyire? Egyáltalán mit keres itt? Olyan természetes. Gyors vágtába száguldott az úton és láttam ugrani akar. Közelebb merészkedtem ám ekkor ráléptem egy faágra ami azonnal, nagy reccsenés közepette eltörött. Ezzel mind nem is lett volna semmi baj, ha nem pont akkor ér el a fatörzshöz, és a lova nem ijed meg a nesztől. Tisztára úgy éreztem magam mint valami rossz filmben. A hátas jószág akinek edzett izmaiból látszott, a verseny a vérében van, hirtelen lefékezett, de a lovasa az ugrás miatt a nyeregben állt és nem ült. Így csak simán átbukfencezett a sörény fölött és egy hatalmas koppanással földet ért. Szerencsére ügyesen helyezkedett esésé közben, iga négy kézlábra érkezett. A sisakja is leröpült és a hajából a hajgumi is vele tartott. Minden olyan gyorsan történt, a reccsenés, a ló felnyihogása, egy sikoltás, és a huppanás. Fájdalmasan rogyott le a földre, de még volt annyi ereje hogy elkiáltsa magát: Lime, STOP! Erre a mondatra lova szépen megállt az út mellett és legelészni kezdett. Ez aztán be van tanítva! A lány csak ült felhúzott térdekkel, amikre a fejét hajtotta és a válla rázkódott. Tudtam hogy sír és féltem hogy nagyobb baja lesz ezért oda rohantam hozzá, de előtte felvettem a kapucnimat. Leguggoltam mellé és a kezemet a vállára tettem. A zsebemben kezdtem kotorászni a telefonom után. Muszáj mentőt hívnom!

-Hé, nyugi, mindjárt hívok segítséget! – próbáltam nyugtatóan beszélni, de én is remegtem a félelemtől. Nem ismerem, de minden az én hibám!

(Hayle Sparks szemszöge)

Reggel fél ötkor ébredtem teljesen frissen. Igen, reggel fél ötkor frissen! Ez vagyok én. Bármikor fekszek le ilyenkor ébredek fel. Mindig elmegyek reggel terepre Limemmal mert attól még jobban felébredek. Imádok lovagolni. Szóval kipattantam az ágyból, és berohantam a fürdőbe. A hajamat felkötöttem, megfürödtem, fogat mostam, és egy szál törölközőben átmentem a gardróbomba. Felkaptam egy barna lovagló nadrágot, mivel kábé olyan 10 darab van, egy fehér rövid ujjú felsőt, és rá egy szintén barna kardigánt, mivel Londonban elég hűvös az idő. Mielőtt lementem volna, be kukucskáltam a fiúk szobájába. Mindegyikük édesen szunyókált, természetesen meztelenül… Lementem, és ittam egy pohár tejet, és megfogtam egy répát.
 A sportcipőmbe belebújtam és kimentem, át az udvaron, az istállóig. A lovak nagy horkantással jelezték, észrevettek és örülnek nekem. Már minden apró mozdulatukat ismerem. Limenak mint mindig csillog a szeme mert tudja ma is terepezünk. Még hozzá ma egy terep szemlét tartunk. Felfedezzük, milyenek az erdei utak, és mezők, ahol ki lehet ereszteni a bennünk rejlő villámot. Bementem először Luckyhoz és lekeféltem, majd minden lóval ugyan ezt tettem. Ők nem naponta három edzést kapnak, csak heti egyet kettőt, attól függ a fiúknak mikor van idejük. Azt szeretem a barátaimban, hogy ha van egy percük, máris jönnek ide, még akkor is ha csak egy köszöntésre, drága lovaiknak. Szóval az öt lovat szépen kivittem a karámba had legelésszenek  A közepén egy hatalmas öreg tölgy állt és ez kitűnő árnyékot adott hőség idején. Habár, nem hiszem hogy itt Londonban szokott akkora meleg lenni. Miután velük végeztem, jött az én drága lovacskám. Ő mindig, legalábbis tőlem, dupla annyi kényeztetést kap. Miközben kifésültem sörényét, tisztítottam a patáit, ő békésen rágcsálta féltett limeját. Igen, ő csak limeot képes enni! Nem szereti a répát, vagy a kockacukrot, de még az almát sem. Csak a limeot! Ezért ez lett a neve. A nyergesbe mentem és kihoztam egy nagy nyerget, pokrócot és kantárt. A hátára először ráterítettem a plédet, nehogy kidörzsölje a nyereg, majd azt is, és végül a zablát. 
A nyergesben volt egy tükör, egy csap, a lovak tápja, szerszámai, a kupáim, és a felszerelésem. Leültem a tükör mellé állított székre és először a fekete térdvédőmet híztam fel. Sajnos muszáj hordanom, mert a térdem nincs túl jó állapotban. A lovaglás miatt kialakult egy fajta porckopás, amire gyógyszert is kell szednem na meg térdvédőt. Ha az nincs rajtam és ráesek, az olimpiába kerülhet figyelmetlenségem. De aki lovas az nem lehet figyelmetlen, esetleg fegyelmezetlen, mert vagy a saját vagy a lova épsége múlik, megfelelő összpontosításán. A majdnem térdemig érő fekete lovagló csizmám, csak versenyekkor használom, ezért egy boka főlé érő elnyúzott sportcipőt vettem fel. Már csak a kobakomat erőltettem rá a nagy lófarokba kötött hajamra és én kész is voltam. 
Ki lépkedtünk Limemmal az istállóba, a kellemesen hűvös londoni időbe. Bal lábamat belehelyeztem a baloldali kengyelvasba, a másikkal meg átlendítettem magam, és már fent is voltam. Egyenes testtartás, nyugalom, laza szár, sarok behúz és egy apró szóra tanított paripám már elkezdett ügetni. Az erdei út felé vettük az irányt olyan 5 óra húsz perc lehetett az idő. Ügetés, galopp, könnyű vágta. Így mentünk az erdő belseje felé negyed óráig. Egyszer csak meg láttam egy hatalmas kidőlt fát az úton. Na végre, valami izgalom! Gyors vágtába ösztökéltem telivéremet. 20 méter, 15 méter, 10 méter, 5 méter. És elrugaszkodtunk. De ekkor a bokorból egy nagy reccsenés hallatszott. Lime nem fél az ilyenektől, de most ismeretlen terepen, hirtelen megtorpant, én meg csak úgy át bukfenceztem a feje fölött és nagy koppanással értem földet. A levegőben ijedtemben sikítottam egyet, de próbáltam úgy esni hogy ne a térdemre. Hát ez nem sikerült. A sisak lerepült a fejemről, a hajgumimmal együtt, így az egész hajzuhatagom a vállamra omlott, egészen a derekamig. Sokat szoktam esni, ez is a hobbim része, egyszóval nem vesztettem el lélekjelenlétemet, a legfontosabb eszembe jutott.

-Lime! STOP! – kiáltottam határozottan, mire az csak engedelmeskedett és az út szélén neki állt legelészni. Próbáltam fel állni de ez nem ment, mert a térdembe belenyílalt egy erős fájdalom. Ülve maradtam, felhúztam a térdem és ráhajtottam a fejem. Magamat szidtam amiért ekkora gyökér vagyok. Még jó hogy Limenak nem esett baja! Aztán kitört belőlem a nevetés, de hang nélkül ezért csak a vállam rázkódott. Ekkor gyors lépteket és egy kezet a hátamon éreztem. Egy mély alt hang próbált nyugtatni. Nem tudom honnan de a hangja ismerős volt.

-Hé, nyugi, mindjárt hívok segítséget! – mondta és a zsebében kezdett kotorászni, a telefonjáért. Már nyomta volna a számot amikor gyorsan meg fogtam a kezét és eltoltam a telefont, egy fekete BlackBerryt. Felnéztem az aggódó ismeretlenre és egy hatalmas, gyönyörű, rubint zöld szempár nézet rám. Szemében, aggodalmat, félelmet, de közben kíváncsiságot és valami furát, valami szomorúságot láttam. Ez is olyan ismerős volt. De valami miatt nem állt össze a kép.

-Nem kell segítség, jól vagyok. – mondtam még mindig mosolyogva. Ő meg olyan meg lepett fejet vágott mintha egy néma szólalt volna hozzá.

-Te…te nevetsz?! – kérdezte dadogva.

-Persze, miért mit gondoltál hogy sí…te komolyan azt gondoltad egy kis eséstől sírok?! – kerekedtek el a szemeim. Ennyire pláza cicának nézne, akinek ha letörik a körme hiszti rohamot kap. Hát köszi szépen…

-Hát azért elég nagyot estél!

-Megesik az ilyen. – mondtam vállat rántva. – Egyébként Hayle Sparks. – nyújtottam a kezem, amit ő el is fogadott. Még mindig ott guggolt mellettem.

-Harry Styles. – mutatkozott be ő is és nekem akkor leesett miért olyan ismerős. De a szeméből hiányzott az a rossz fiús csillogás, ez tévesztett meg. Nem hittem el. Nem lehet ő az! Hiszen neki bunkónak és önközpontúnak(egoistának) kéne lennie, és… nem ilyen szép szeműnek. Nyeltem egyet és óvatosan leemeltem a fejéről a kapucnit. Abban a pillanatba megjelent a hatalmas, fürtös hajkorona, ami most szana-szét állt. Ő még mindig engem  fürkészett, de én elkaptam róla a tekintetemet.

-Nekem,…nekem most mennem kell. – mondtam, én is dadogva és próbáltam felállni. Ismétlem, próbáltam. Azonnal visszaestem…volna ha Harry nem kap el. – Ne érj hozzám. – mondtam távolság tartón. Nem kommunikálhatok vele, pedig a szemei csak könyörögnek egy kis szeretetért. Én ezt nem értem. Hiszen ő sztár, mindenki szereti! A távolság tartás nem fog össze jönni ezzel a térddel, gondoltam magamban.

-Így nem engedhetlek el! Állni se bírsz! – emelte fel a hangját. Bólintottam.

-Lime! – Füttyentettem, mire ő felkapta a fejét a legelészésből és ide galoppozott hozzám. – Csak segíts fel ülni! – kértem hűvösen.

-El mondanád, Hayle hogy most mi ütött beléd?! – kérdezte Harold és szembefordított magával. Próbált a szemembe nézni de én csak a földet pásztáztam. Hayle! Ne hogy belenézz azokba a szemekbe! Parancsoltam magamnak.

-Belém? Semmi, csak nem akarom a sztár uraságot zavarni. – mondtam szarkasztikusan, de közbe a valódi ok, hogy féltem. Mi van ha Nathanék fülébe jut? Sose bocsátanák meg…

-Áh, szóval ez a problémád. Te is csak egy kis beképzelt popsztárnak nézel, akit csak a bulik és a tökéletes sérója érdekli… Legalább ne lennél előítéletes… - mondta lemondóan, és a hangjában megbántottságot és szomorúságot vélek felfedezni. Ettől nekem meg előjön a bűntudatom. Ismerem azt az érzést amikor nem is ismernek, de úgy bírálnak. Hiszen én is ettől tartok, ezért nem akarom hogy felfedjenek a srácok. Szóval Hayle, te ne legyél ilyen! Nem kérte hogy kedveld, csak ne légy bunkó! Az ajkamba harapok elszégyellve magam…

-Oké-oké! – emelem fel védekezően a kezem és nagyot sóhajtok – Bocsi. Segítenél felülni a lóra? – kérdezem már jóval kedvesebben amitől angyalian elmosolyodott, aztán még se.

-Te komolyan így akarsz lovagolni? Hiszen állni is alig bírsz! – mondta rosszallóan. Áh, szóval ezért hervadt le a mosoly az arcáról! De miért aggódik értem? Hiszen nem is ismer? Egyébként is, ő egy sztár!

-Igen, nem tudok állni, ezért akarok ülni…a ló-von! Ér-ted? – kérdezem tagoltan. – És gondolom nem akarod kábé 1 kilométert cipelni az 50 kilómat, miközben félkézzel Limeot fogod.

-Várj, te itt laksz az elhagyatott farmon? – kérdezi elképedve, mire én elnevetem magam az elhagyatott szón, mivel az a hely a legkevésbé sem hasonlít arra a szóra, amivel illette.

-Ha, így nevezed, azt kell hogy higgyem, még nem láttad. – kuncogtam.

-Szóval igen. Mikor költöztetek oda? – lelkesedett.

-Tegnap.

-A szüleiddel?

-Nem. De mi ez, valami kérdezz felelek játék?

-Fogjuk rá. De akkor kikkel?

-A legjobb barátaimmal. Elengedsz, hogy fel tudjak szállni?

-Nem. A barátaid lányok?

-Nem. Miért nem engedsz el?

-Mert én teszlek fel. Fiúk? Hányan vannak?

-Igen. Öten. Akkor…? – kérdeztem ő meg felemelt óvatosan és ráültetett Limera. Ahogy elengedett a kezét véletlenül végig húzta a hasamon. Neki valószínűleg fel sem tűnt, de nekem az érintése alatt égett a bőröm. Ez nem lehet! Hayle, te teljesen hülye vagy!

-Oké, akkor sem engedhetlek el egyedül… - mondta szigorúan. Mire tőlem csak egy kérdő szemöldökemelést kapott. – Én is veled sétálok.

-Azt nem! Nem vállalom, hogy én legyek „azalányakimiattHarryStylesnakkelkopottakedvenccsukája” vagy „akimiattHarryStyleselfáradt”. – mondtam halál komolyan, mire ő elnevette magát. Nagyon viccesen nevet. Előre dönti a fejét és tapsol egyet.

-Talán meg kegyelmeznek neked az őrült rajongóim. Na meg egyébként is ez nem a kedvenc cipőm. – mosolyog, és rájövök sokkal jobban áll neki a mosolygás mint az elején az a világfájdalmas kép.

-Jó, de akkor ülj fel! – parancsolok rá megadóan.

-H-hogy mi?! – kérdezi két oktávval feljebb, mire én elnevetem magam. – Üljek fel arra… - int a fejével a mellette álló Limera – ...az izére?!

-Pontosan.

-Az kizárt! – emeli fel a kezét védekezően és hátrál egy lépést.

-Jaj, ne legyél ilyen félős ez csak egy ló! – forgatom a szemeimet.

-Egyszer, kiskoromban lefejelt egy! – mondja és beleremeg a visszaemlékezésbe.

-Az kellemetlen lehetett. De Lime nem fog lefejelni. Ha mellette állsz nagyobb az esélye, mintha a hátán lennél! – adok erős indokokat.

-Hát…ebben van valami. – vakargatja a tarkóját.

-De nem is muszáj elkísérned. – mondom reménykedve.

-Azt már nem! Talán felülök arra az izére…

-Ez egy ló, és a neve Lime! Tiszteletet kell neki adnod! – emelem fel a hangomat, mert nem szeretem ha a lovamat bántják, vagy tárgyiasítják le.

-Oké-oké. Na de elférek én is?

-Gyere. – nyújtom le a kezem. – Most lépj a bal lábaddal bele abba a vas izébe! Mondom a ballal! Úgy! És most a jobb lábadat lendítsd át! – mondom végig az utasításokat. És nagy nehezen bár, de fel ül mögém. Teste teljesen az enyémhez simul, amitől kiráz a hideg. Remélem nem tűnik fel neki.

-Fázol? – na azt hiszem ennyit arról hogy nem veszi észre.

-Nem. Na akkor most kapaszkodj. De vedd ki a lábad a kengyelből, hacsak nem te akarsz irányítani! – mondom, mire ő teljesíti a mind két kérésemet és átöleli a derekamat. A kobakomat a fejére nyomom, de a hajgumimat nem találtam meg a földön. Nem baj. Csak egy hajgumi. Megpacskolom Lime nyakát és ügetésre ösztönzöm.

-Eeeez, naaagyoon uugráál! – mondta miközben zötykölődik.

-Próbálj meg vele együtt mozogni!

-Neeem meeegy! – ismételte kétségbeesetten.

Gondolj az egy éjszakás kalandjaidra. – gondoltam magamban.

-Hogy mi?! – kérdezte felháborodottan, mire bennem meg áll az ütő.

-Hangosan mondtam? – kérdeztem elpirulva.

-Egy kicsit. – neveti el magát, én meg megkönnyebbülök hogy nem haragszik. De ami feltűnt hogy már rendesen ül.

-Na megy ez nem?

-De, egészen vicces! Csak a hajad a számban van. – válaszol, mire én az ajkamba harapok. Meg szívassalak Styles? Megmutassam milyen igazából a lovaglás? Szám akaratlanul is egy ördögi vigyorra húzódik. És galoppra ösztönzöm Limeot, aki már majdnem elaludt a lassú tempótól. Hirtelen vált sebességet, amitől Harry felsikít, akár egy lány és erősebben szorít. – Lassíts! Áááá! Kéérleeek! – kiabálja, de én még nagyobb sebességre, vágtára buzdítom lovamat. Arcát már a vállamba temeti, szerintem végleg lemondott arról hogy túléli. Akkor meglátja az úton a másik kidőlt farönköt, és még jobban megijed. Pedig tényleg nem nagy.

-Őőőő…Hayle. Lassítani kellene mert mindjárt ott vagyunk annál a fatörzsnél. – suttogja a nyakamba, és érzem meleg leheletét. Mire én felnevetek.

-Harry, ha ennél lassabban megyünk, nem tudjuk át ugrani! – magyarázom neki tagoltan. Erre felkapja a fejét.

-Mond, hogy rosszul hallottam és nem azt mondat át ugrani felet… - de már nem tudja befejezni mert elértünk az akadályig és Lime elrugaszkodik a földtől. A levegőben repülünk, kábé 7 másodpercig, majd szépen, zökkenő mentesen érkezünk.

-Oké, szupersztár, kinyithatod a szemed. Vége.

-Meghaltunk? – kérdezi remegő hangon.

-Nem igazán… - válaszolom, és lépésre fogom lovamat. Hallom ahogy a mögöttem ülő felsóhajt. – Na! Ne remegj úgy mint egy kocsonya! Csak egy kis ág volt. – mondom neki hátrafordulva.

-ÁG?!! Nekem nem egy ágnak tűnt! – ordította, felháborodottan, mire én a kezem a szájára tapasztom.

-Ne kiabálj mert felébresztesz valakit! – csitítom, mert észreveszem hogy megérkeztünk a karámokhoz. Igaz innét nagyon messze van még a ház, de jobb félni mint megijedni. Mi lenne ha valamelyik srác, rájönne hogy ide hoztam Harry Stylest, a One directionból!? Botrány, hatalmas nagy botrány! Vendégem engedelmeskedik és körbe néz.

-Azta! Ez a ház egy hónapja még úgy nézett ki mint egy roncstelep! – tátja el a száját. Tudtam hogy nem ilyen volt mielőtt a srácok megvették, de nem gondoltam hogy ennyire fel kellett újítani. – Jesszus! Ez egy villa! Ez szebb mint a 1D főhadiszállás!

-Hát igen, elég szép. – mondom én is és már teljesen az istállónál vagyunk. Nem lehet annyira látni a házat, de megértem az ifjú énekest. Innét is csodálatos, a kerttel is remek összhangban van és a táj is, woow! Én még csak most kapcsoltam, hogy ezek szerint a One direction, kábé egy kilométerre lakik, ős ellenségeiktől a The Wantedtől! Ajaj, ennek nem szabad kiderülnie. Közben Harold óvatosan leszállt a lóról és levett engem is. A kantárat az egyik kezébe a másikkal az én kezem alá nyúlva támogatva, mentünk be az istállóba. A térdem még mindig rohadtul fájt, így amikor be vezettem egy boxba lovamat, a nyerges felé vettük az irányt. Le sem szerszámoztam szegény Limeot. Majd később. Előb had kössem be a térdem. Beérve a helységbe futva belepillantottam a tükörbe és be kell valljam az esés nagyságához képest nagyon korrektül néztem ki. Leültem a legközelebbi székre a szekrény mellé. A csizmámat gyorsan lerúgtam magamról és felhúztam a gatyám szárát. Styles végig ott volt mellettem, de szeme a trófeákkal teli szekrényre vándorolt. Amikor megpillantottam duzzadt  kék-zöld-lila térdemet, gyorsan a fiókba nyúltam és kivettem belőle a krémemet. Bekentem vele, és egy fehér fáslival körbe tekertem. Annyira jó érzés volt és már fájni sem fájt olyan nagyon. Ránéztem a nagy fali órára ami háromnegyed hatot mutatott majd egyedül mentem pár métert a csapig és meg mostam az arcom. Egyből felfrissültem. Akkor jutott csak eszembe a helységben lévő segítő kész fiú. Gyorsan felé fordultam de már késő volt. Ábrázata zavart és kíváncsi volt.

-Mi ez a sok kupa?

-Őőő…izé…azok a barátaimé. Ők díjugratók. – hazudtam, mert nem akartam hogy tudja ki vagyok. Elég az ha én tudom ki ő. Még jó hagy a kupákra nincs ráírva név.

-Hú, a barátaid nagyon profik lehetnek, mivel ezek mind első helyezések! – mondta és hangjában csodálat volt. Bólintottam.

-Igen, nagyon tehetségesek. Büszke vagyok hogy a legjobb barátaimnak mondhatom őket! – mosolyodtam el és nem mondtam hazugságot. – Még le szerszámozom Limeot, meg várod?

-Igen, segítek. Hogy van a térded?

-Á, csak a szokásos. Hamar elmúlik. – rántottam vállat.

-Gyakran fáj? Ez normális?

-Ha ráesek fáj…ennyi…túl élem…

-Kemény csajszi vagy. – mondta kedvesen.

-Köszönöm. – és kisántikáltunk a lovakhoz. Vagyis csak Limehoz, mivel a többi ló a karámban van. Én a megfelelő boxhoz sétáltam, lassan, mert még mindig fájt a térdem. Közben vendégem, minden apró négyzetet végig vizslatott. Úgy láttam rajta még, hogy nem járt ilyen helyen. A nyereggel egyensúlyoztam a helyére, most a kelletnél nehezebbnek tűnt a súlya. Viszont a következő pillanatban nem is éreztem hogy viszem. Nem értettem de aztán rájöttem, hogy Harry vette ki a kezemből.

-Hú, nem gondoltam hogy ez ilyen nehéz. – mondta nevetve és a nyerges felé sétált. Én üres kézzel követtem. Megmutattam hol a helye.

-Köszönöm. – mondtam és saját magamtól is megijedtem. Kezdtem megkedvelni Őt! Azt nem tehetem, és nem is szabad. Próbáltam távolság tartó maradni, de akárhányszor a szemeibe néztem, mintha egy másik világba csöppentem volna. -Gyere. – fogtam karon és az udvar felé indultunk. Közben Limeot is kantáron ragadtam. A hátas jószágomat többi barátjához eresztettem a karámba  A zablát a kerítésre akasztottam és így mentünk tovább a kertbe. - Mit szólnál egy kávéhoz?

-Kakaó?

-Oké. Két perc és itt vagyok. – mondtam és beszaladtam a házba, már amennyire tudtam futni fájós térddel. A One directionos fiú a hinta ágyon helyezte magát kényelembe, és áhítattal nézett körbe. A házba csináltam két forró kakaót, és vissza tértem vele az udvarra. Én is lecsücsültem a másik hintaágyba. És szépen elszürcsölgettük a kakaóinkat. Olyan malacul itta, hogy bajusza lett tőle. Nagyon viccesen nézett ki amit természetesen vele is közöltem.

-Hééé! Ez nem volt szép!

-Az igazság néha fáj! – mondtam és a kezemet, együtt érzően a vállára helyeztem. Megint elnevette magát, tudjátok, olyan Harrysen.

-Szóval ti is itt laktok? Mármint hogy az egész banda? – érdeklődtem.

-Igen. Körül belül 8 hónapja. Szép ez a hely, és a rajongók se találnak meg minket. – mondta elgondolkozva. -De ti hogy hogy ide költöztetek?

-Ezelőtt Manchesterben éltünk, de nekem az egyetem, nekik a munka ide hívott.

-Értem. – mondta, és vagy 5 percig csendben üldögéltünk.- Na, akkor én most megyek.

-Gyalog?! Innét? A villába? – tátottam el a számat. – Elviszlek kocsival.

-Nem kell! Maximum negyed óra az út. – mondta és már állt is fel.

-Oké.

-Köszönöm, a kakaót és a halál közeli élményt. – mondja és látom a kezén hogy csak rágondolva az ugratásra libabőrös lesz.

-Én köszönöm, nem tudom hogyan jutottam volna vissza.

-Semmiség. Hiszen miattam estél le. – mentegetőzik, mikor már a karámoknál vagyunk. Lime ideüget hozzánk és Harry felé nyújtja a fejét. Az énekes kicsit hezitálva ugyan, de megsimogatja az orrát. – Köszönöm, a fuvart nagyfiú. Aztán vigyázz a gazdira nehogy kitörje a nyakát. – mondja a lónak, és nagy szemekkel nézek rá. A kérésre Lime felnyerít és vissza megy Amazyhez és Curlyhoz. – Még találkozunk. – mondja és int egyet.

-Igen. Talán. – mondom bizonytalanul. Még egy ideig nézem a távolodó alakját, amíg teljesen el nem nyeri a sötét erdő. Hat óra van, és most kezdett világosodni. Vissza caplattam a házba, a szobámba, és letusoltam. Ahogy a hideg víz végig folyt sérült térdemen, felszisszentem. Fél hétre felöltözve már a konyhában sertepertéltem. Süteményt készítettem, muffint. Ez a srácok kedvenc sütije. 30 darabot csináltam. 

Talán elég lesz. Hét órakor kivettem a sütőből, 15-re raktam rá szederkrémet, és igazi szedret.A többiből szőrnyikét csináltam. Nagyon jól néztek ki. Az egész házat belengte a frissen sült süti illat. Nem telt bele 10 perc öt alsógatyás éhenkórász csorgatta a nyálát álmosan. Ez a két fajta a kedvencük, és az enyém is. Mindegyik oda jött és jó szorosan megölelt.

-IMÁDUNK! És imádjuk a muffinjaidat is! – mondták.

-Oké-oké. Én is szeretlek titeket. Üljetek az asztalhoz, viszem a reggelit. – mondtam nekik. Olyan bűntudatom volt hogy megkedveltem az ellenségüket, hogy kárpótolni akartam őket. 12 darabot kivittem egy nagy tálcán, fele, fele arányban. Két nagy kancsóba csináltam, kávét és kakaót, azt is felszolgáltam. Tányérokat és poharakat és terítettem. Mindenkink a saját nevének kezdő betűjével ellátott bögre van. Nagy vigyorral az arcukon falták fel a sütiket, velem együtt. Boldogan vettem tudomásul, hogy finom lett. Annak viszont nagyon nem örültem hogy reggeli közben is a fürtös hajú fiún gondolkodtam.

-Hayle mi van a lábaddal? – kérdezte gyanakvóan Jamie.

-Semmi. – hazudtam.

-Megint estél? – ráncolta a homlokát Nathan.

-Csak egy kicsit, reccsent egy ág és Lime ugratás közben megijedt. Nem fáj! ….annyira. – tettem hozzá csendben, de meg hallották.

-Ha megkérhetnélek, legközelebb óvatosabban! – fújtatott Max.

-Oké-oké!

Elmosogattam, és be mentem a könyvtárszobába, takarítási rendet összeállítani. Ez egy nagy táblázat, ahol meg van adva, melyik nap, ki, mit, hol csinál.

Nap	Tom	Hay	Jamie	Max	Nath	Siva
Hétfő	WC	Egyéb	Terasz	Étkező	Nappali	Konyha
Kedd	Konyha	WC	Egyéb	Terasz	Étkező	Nappali
Szerda	Nappali	Konyha	WC	Egyéb	Terasz	Étkező
Csütörtök	Étkező	Nappali	Konyha	WC	Egyéb	Terasz
Péntek	Terasz	Étkező	Nappali	Konyha	WC	Egyéb
Szombat	Egyéb	Terasz	Étkező	Nappali	Konyha	WC

 Gyorsan kinyomtattam, és kitűztem a hűtőre. A srácok a Tv nézésből, oda sereglettek. Vasárnap, együtt csinálunk mindent.

-Miért én kezdem a WC takarítást? – morgolódott Tom. Én csak egy puszit nyomtam az arcára ami rögtön megenyhült. És jó szorosan magához ölelt. – Minden oké? – kérdezte felvont szemöldökkel. Én csak bólintottam. Nem! Nincs semmi sem rendben! Ordíottam volna szívesen.

-Mit csináltok délután? – érdeklődtem.

-Nincs programunk, elmehetnénk lovagolni. Mit szóltok? – adta az ötletet Jamie.

-Én is ebben reménykedtem mert a lovaitok már szomorúak.

-Jaj, szegények! – mondta Nathan és láttam az arcán bűntudata van hogy nincs annyi ideje Amazyra. A srácok mindennél jobban szerették az állataikat.

-Rendben, mit szólnátok ha csomagolnánk ebédet, és az erdőben fogyasztanánk el? – dobta be ötletét szavazásra Max. Mindenki helyeslően bólogatott.

-De mit eszünk? Rendelünk? – Síva

-Mit szólnátok, kebabhoz? – ajánlotta ismét Max.

-OKÉ! – jött az egyöntetű válasz.

-Jesszus! Anya! Srácok, beszéltetek a szüleitekkel?! Megígértétek nekik hogy amint beköltözünk felhívjátok őket! Nyomás! – jutott eszembe, és én is felrohantam a szobámba. Megnyomtam a kettes gombot és már csengett is ki apa. Majd nagy vidáman beleszólt.

-Morgen Sparks!

-Apa! – ujjongtam akárcsak egy kis gyerek. Jó volt hallani a hangját.

-Hayle?! Jesszus de rég hallottam a hangodat! Hogy vagy?

-Jaj, köszönöm ISTENIEN! Felvettek az egyetemre! A hely ahol lakunk egyszerűen fantasztikus! Tegnap költöztünk be. És tökéletes terep van, na az ugrató pályáról nem is beszélve! Muszáj hogy megnézzétek! És ti?

-Nagyon örülök ha tetszik! Jaj, Istenem a kislányom a világ legjobb lovasegyetemére fog járni! – lelkesedett talán jobban mint én. –Majd az Olimpiakor tudunk csak menni. Mi is jól vagyunk. Anyádnak ruhákat kell terveznie valami hírespár esküvőjére. Gondolhatod hogy be van zsongva! Én meg trénírozok még mindig sok lovat. És a srácok? Hogy vannak? Ugye nem bántanak? – és igen el tudom képzelni ahogy anya körbe ugrálja a házat örömében.

-Apa! Ne felejtsd el kikről beszélsz! Ők a legjobb barátaim. És jól vannak. Nathan kicsit magába fordult, de jót tesz neki a környezet változás. Anyát oda tudod adni?

-Persze kicsim adom! Vigyázz magadra! Eddzél rendesen! Ne hagyd hogy a fiúk éhen halljanak, és a legfontosabb érezd jól magad! Szia! Szeretlek!

-Szia apa! Én is! Meglesz minden! – és már meg is hallottam anya sikítását, amikor apa mondta neki, hogy én keresem.

-Szia kincsem! Mi újság? Hogy vagy? És a fiúk? Na és Lime? Nem vagy beteg? Mikor jössz Párizsba? Milyen az új ház? Beköltöztetek már? – halmozott szokás szerint a kérdéseivel.

-Szia anya! Minden okés! Remekül vagyok, a srácok is! Lime is! Ma estem egy nagyot, de jól vagyok, csak a térdem fáj! Nem hiszem hogy az Olimpia előtt mennék. Annyira csodálatos! Hatalmas, és elképesztő! Látnád a szobámat! Na és a konyhát! Tegnap este pakoltunk k, muszáj hamar meglátogatnotok! - lelkesedtem én is.

-Jesszus! Elestél?! Hayle Elizabeth Sparks nem megmondtam hogy új terepen vigyázz?! – mérgelődött anya. Mire apa közbe szólt.

-Hayle, nem kéne lesérülnötök az Olimpia előtt! De tudom hogy remek lovas vagy! Csak ügyesen! – imádom apát! Ő nem aggódik annyira a lovaglás miatt, támogat mindenben. Igaz anya is, de ő nagyon félt. És akkor eszembe jutott valaki. De még mielőtt megszólalhattam volna, anya elkezdett beszélni.

-Szóval szép a ház! Remélem tetszik.

-Igen! Igen! De hogy van Dan? És Kyl? – lettem izgatott két párizsi legjobb barátom említése során.

-Ha nem lennék az anyád, el sem hinném hogy csak barátok vagytok! Egyébként remekül vannak. Mindig kérdeznek felőled, és fel vannak háborodva hogy nem hívod fel őket! – mondja rosszallóan.

-Igaz, tényleg olyan 1 hónapja beszéltem velük, de annyi dolgom volt. - És Daniel is felvételizik Franciaországi lovas egyetemre, nem akartam zavarni.

-És Danielt is felvették az egyetemre!

-Jesszus, ez szuper! Muszáj vele beszélnem. Most leteszem Anya és Apa! Legyetek jók! Majd még beszélünk! Szeretlek titeket! Puszi! – és nem is vártam meg a választ sietősen kinyomtam. Pont amikor a Daniel névre kattintottam meg jelent az ajtóban Nathan.

-Beszéltél Vickel? – kérdezte és beljebb jött. Lecsüccsent mellém az ágyra törökülésben, én meg szembe vele.

-Igen, igen! – mondtam lelkesen és Nath is megörült.

-És te? Hogy van Monic? – kérdeztem. Monica, Nathan anyukája.

-Remekül. El vannak. Üdvözölnek.

-Jah igen, anya puszil. – mondtam mosolyogva. Ekkor meg csörrent a telefonom.

-Igen, Hayle Elizabeth Sparks. – szóltam bele. És már egy rossz szokásommá vált hogy mindig az egésze nevemmel mutatkozok be.

-Hay, jaj de jó hogy hallom a hangod. Nincs kedved elmenni ma valahova?

-Cand! Jól vagy már? Persze hogy elmegyek! De kiengedtek már? Mi volt a bajod?

-Tökéletesen. Kiderült, hogy…terhes vagyok! – mondta boldogan, Bob nővére. Képzelem Bob milyen fejet vághatott.

-Candice! Ez fantasztikus! – szólt közbe Nathan. Gondolom hallotta.

-Nathan? Köszönöm. Szerintem is! – halottam a hangján hogy mosolyog. - Az esküvőt még ebben a hónapban megtartjuk. És arra gondoltam, Hay lennél-e a koszorús lányom?

-Szívesen! Jaj, ez annyira szuper! Nem sokára hárman lesztek! – ugrándoztam. Nathnek úgy kellet lefognia. – Egy pillanat. – mondtam a telefonba és befogtam a mikrofont. – Nath, izé, nem lehetne hogy öten mentek ki lovagolni, én meg elmegyek Candhez? – kérdeztem kutyi szemekkel. Ó bólintott. – Jaj, úgy imádlak! – ugrottam a nyakába de levesztette az egyensúlyát így mind ketten lezúgtunk az ágyról.

-Jól vagytok? - hallottuk a vonal túlsó végéről az aggódó hangot. Erre elnevettük magunkat.

-Minden oké! Mit szólnál -kor egy ebédhez? – kérdezem én.

-Oké. A házunk előtt találkozunk! Puszi! Sziasztok! Csak ügyesen! – mondta perverzen, persze csak hülyeségből. Hiszen rokonok vagyunk! Meg egyébként is. Sokan azt mondják nem létezik fiú-lány barátság. Hazudnak! Én egyből 7 ellenpéldát is tudok. Nathan, Max, Jamie, Siva, Tom, Kyl, Dan. Jeszus Dan! Gyorsan kinyomtam a telefont. Nathan látta hogy kit tárcsázok szóval kiment a szobából. Két csengés után felvette.

-Egy elhanyagolt barát beszél, kérlek hagyj üzenetet a sírás után. - szólt bele szomorú hangon életem első szerelme, aki jelenleg is a legjobb barát szerepét tölti be....Mi csoda egy szemét láda vagyok! 

-Dan...!

Lizbeth "xx