3. fejezet

Sziasztok! Meghoztam a következő részt! Végre... Az elmúlt napokban rengeteget kellet tanulnom...sajnálom. De most itt van és nem is akarom húzni az időt! Jó olvasást!:)

(Harry Styles szemszöge)

Szokásos reggelre ébredtem. Habár nem is reggel volt inkább nevezhető hajnalnak. 5 óra volt. Mostanában nem tudok aludni, se enni… Úgy érzem az életemnek már semmi értelme, még a zenélést sem érzem magaménak. Mindig azért énekeltem, énekeltünk a fiúkkal mert a színpadon ott volt az a varázs, ami az X faktor óta körbe leng minket. De már elmúlt. Nekem legalábbis. Elegem van a rajongókból, a paparazzókból, a koncertekből, dedikálásokból, fotózásokból… Már vagy két hónapja a srácok szerint nem vagyok az igazi Harry Styles. És tudom. Én is tudom, még hozzá nagyon jól, hiszen rólam van szó. Csak én érthetem mi történt. Ez egy folyamat. A hírnév, ami olyan mint egy betegség. Igen! Pont mint a rák. Egy apró pontból indul, és az egész testedet egy hosszú, fájdalmas mozdulattal magába szívja. Elveszi minden erődet, az élet kedvet, és a mi a legborzasztóbb a reményt. Az mondják a remény hal meg utoljára. Kigyógyulhatsz belőle, de arra nincs garancia hogy évek, esetleg hónapok múlva újra nem jelentkeznek a tünetek. Én már a végén tartok. A barátnőim, csak kihasználtak, a rajongók, csak azt az embert látják, aki valójában nem is ember. Ők egy tündérmesébe képzelik magukat, velem együtt. Bár csak ilyen egyszerű lenne! Az újságok mindet kiforgatnak, nincs magán életem. Ebbe belelehet őrülni. Igen! Azt hiszem nem sokára egy diliházba fogok jutni. De a srácok, az igazi barátaim még így is tartják bennem a reményt. Az utolsó szikrát. Louison, Liamen, Niallen és Zaynen kívül, már csak El van nekem, mint barát. Legalábbis mint igaz barát, aki a miatt szeret aki valójában vagyok. Anya, Gemma, Georg és Luke is messze vannak, nem is emlékszem mikor láttam utoljára Őket. Na jó, ennyi a jelenlegi érzelmi állapotomról… Szépen lassan kiszálltam az ágyból, a fürdőbe mentem hogy rendbe szedjem magam. Máskor órákig ott vagyok, most 10 perc alatt végeztem a fürdéssel, fogmosással. Ennyi. A hajamat hagytam ugyan olyan kócosan. Magamra kaptam egy melegítőt, egy fehér V nyakú pólót és egy kapucnis pulcsit. Reggeli helyett, ittam egy pohár vizet, a cipőmet gyorsan magamra kaptam és már kint is voltam. Imádtam ezt a helyet ahol lakunk. Nem elég hogy távol a nyűzsgő, várostól és a fanatikus rajongóktól, még a srácokkal is együtt lehetünk, de erdő is van, ami szinte a kertünk. Mostanság imádok reggelente, vagy olykor esténként csak órákra felszívódni és kiszellőztetni a fejem. Hallgatni a madarak csiripelését, nézni a hangyák menetelését és nézni a fákról lehulló levelek földet érését. Tudom hülyén hangzik ez pont tőlem, aki egy beképzelt popsztár, de ez van. Szeretek csak úgy lenni. Van a közelben egy rét, a közepén egy hatalmas fa. Ez a srácokkal a mi titkos relytekhelyünk. Ha valakinek problémája van kimegy este, és csak nézi a csillagokat, mindenről  megfeledkezve. Sokszor jól esik a magány. Tudom hogy Lou és a többiek csak jót akarnak és hogy ne csináljak magammal őrültséget, de néha nem kapok levegőt. A sok elvárás, munka, felelősség. Istenem! Még csak 18 vagyok! Az életemből, a gyerek koromból, a legtökéletesebb éveimből hagytam el több mint két évet. Nem, né értsétek félre, az álmom valóra vált, az egész világ ismer, a hobbimnak élek, de szeretnék újra, felelőtlen 16 éves srác lenni, aki minden nap tökéletesíti a csajozós szövegét és nem azt mondja „Hello” és máris a nyakába borul minden lány! Az elején még nagyon tetszett, mára már kevésbé. Hol ebben a kihívás? NORMÁLIS akarok lenni! Már fél hat is elmúlt amikor hangokat hallottam. Nem, nem a szokásos hangokat, nem is emberi hangokat hanem patadobogást. Kíváncsi lettem, azt hiszem két hónapja igazán érdekelt valamire a válasz: Mi ez? A fák között lépdeltem egyenesen a hang irányába. Egy erdei ösvény közelében álltam, takarásban egy bokorral. Az útra remek kilátásom volt, így azt is láttam hogy a közepén egy kidőlt fa tornyosul. Fekve, kábé másfél méter magas! A patadobogások egyre hangosodtak, és bal oldalon meg láttam egy barna lovat, fehér folttal a homlokán, és egy lányt rajta. Lovas felszerelésben volt, sisak, térdvédő, stb. Hosszú fekete haja elbújt a kobak alatt de még így is a háta közepéig ért. Arca a kora ellenére sem tűnt fáradtnak, inkább frissnek és boldognak. Valamikor az én arcomon is ez a letörölhetetlen mosoly volt jelen. Vajon minek örül ennyire? Egyáltalán mit keres itt? Olyan természetes. Gyors vágtába száguldott az úton és láttam ugrani akar. Közelebb merészkedtem ám ekkor ráléptem egy faágra ami azonnal, nagy reccsenés közepette eltörött. Ezzel mind nem is lett volna semmi baj, ha nem pont akkor ér el a fatörzshöz, és a lova nem ijed meg a nesztől. Tisztára úgy éreztem magam mint valami rossz filmben. A hátas jószág akinek edzett izmaiból látszott, a verseny a vérében van, hirtelen lefékezett, de a lovasa az ugrás miatt a nyeregben állt és nem ült. Így csak simán átbukfencezett a sörény fölött és egy hatalmas koppanással földet ért. Szerencsére ügyesen helyezkedett esésé közben, iga négy kézlábra érkezett. A sisakja is leröpült és a hajából a hajgumi is vele tartott. Minden olyan gyorsan történt, a reccsenés, a ló felnyihogása, egy sikoltás, és a huppanás. Fájdalmasan rogyott le a földre, de még volt annyi ereje hogy elkiáltsa magát: Lime, STOP! Erre a mondatra lova szépen megállt az út mellett és legelészni kezdett. Ez aztán be van tanítva! A lány csak ült felhúzott térdekkel, amikre a fejét hajtotta és a válla rázkódott. Tudtam hogy sír és féltem hogy nagyobb baja lesz ezért oda rohantam hozzá, de előtte felvettem a kapucnimat. Leguggoltam mellé és a kezemet a vállára tettem. A zsebemben kezdtem kotorászni a telefonom után. Muszáj mentőt hívnom!

-Hé, nyugi, mindjárt hívok segítséget! – próbáltam nyugtatóan beszélni, de én is remegtem a félelemtől. Nem ismerem, de minden az én hibám!

(Hayle Sparks szemszöge)

Reggel fél ötkor ébredtem teljesen frissen. Igen, reggel fél ötkor frissen! Ez vagyok én. Bármikor fekszek le ilyenkor ébredek fel. Mindig elmegyek reggel terepre Limemmal mert attól még jobban felébredek. Imádok lovagolni. Szóval kipattantam az ágyból, és berohantam a fürdőbe. A hajamat felkötöttem, megfürödtem, fogat mostam, és egy szál törölközőben átmentem a gardróbomba. Felkaptam egy barna lovagló nadrágot, mivel kábé olyan 10 darab van, egy fehér rövid ujjú felsőt, és rá egy szintén barna kardigánt, mivel Londonban elég hűvös az idő. Mielőtt lementem volna, be kukucskáltam a fiúk szobájába. Mindegyikük édesen szunyókált, természetesen meztelenül… Lementem, és ittam egy pohár tejet, és megfogtam egy répát.
 A sportcipőmbe belebújtam és kimentem, át az udvaron, az istállóig. A lovak nagy horkantással jelezték, észrevettek és örülnek nekem. Már minden apró mozdulatukat ismerem. Limenak mint mindig csillog a szeme mert tudja ma is terepezünk. Még hozzá ma egy terep szemlét tartunk. Felfedezzük, milyenek az erdei utak, és mezők, ahol ki lehet ereszteni a bennünk rejlő villámot. Bementem először Luckyhoz és lekeféltem, majd minden lóval ugyan ezt tettem. Ők nem naponta három edzést kapnak, csak heti egyet kettőt, attól függ a fiúknak mikor van idejük. Azt szeretem a barátaimban, hogy ha van egy percük, máris jönnek ide, még akkor is ha csak egy köszöntésre, drága lovaiknak. Szóval az öt lovat szépen kivittem a karámba had legelésszenek  A közepén egy hatalmas öreg tölgy állt és ez kitűnő árnyékot adott hőség idején. Habár, nem hiszem hogy itt Londonban szokott akkora meleg lenni. Miután velük végeztem, jött az én drága lovacskám. Ő mindig, legalábbis tőlem, dupla annyi kényeztetést kap. Miközben kifésültem sörényét, tisztítottam a patáit, ő békésen rágcsálta féltett limeját. Igen, ő csak limeot képes enni! Nem szereti a répát, vagy a kockacukrot, de még az almát sem. Csak a limeot! Ezért ez lett a neve. A nyergesbe mentem és kihoztam egy nagy nyerget, pokrócot és kantárt. A hátára először ráterítettem a plédet, nehogy kidörzsölje a nyereg, majd azt is, és végül a zablát. 
A nyergesben volt egy tükör, egy csap, a lovak tápja, szerszámai, a kupáim, és a felszerelésem. Leültem a tükör mellé állított székre és először a fekete térdvédőmet híztam fel. Sajnos muszáj hordanom, mert a térdem nincs túl jó állapotban. A lovaglás miatt kialakult egy fajta porckopás, amire gyógyszert is kell szednem na meg térdvédőt. Ha az nincs rajtam és ráesek, az olimpiába kerülhet figyelmetlenségem. De aki lovas az nem lehet figyelmetlen, esetleg fegyelmezetlen, mert vagy a saját vagy a lova épsége múlik, megfelelő összpontosításán. A majdnem térdemig érő fekete lovagló csizmám, csak versenyekkor használom, ezért egy boka főlé érő elnyúzott sportcipőt vettem fel. Már csak a kobakomat erőltettem rá a nagy lófarokba kötött hajamra és én kész is voltam. 
Ki lépkedtünk Limemmal az istállóba, a kellemesen hűvös londoni időbe. Bal lábamat belehelyeztem a baloldali kengyelvasba, a másikkal meg átlendítettem magam, és már fent is voltam. Egyenes testtartás, nyugalom, laza szár, sarok behúz és egy apró szóra tanított paripám már elkezdett ügetni. Az erdei út felé vettük az irányt olyan 5 óra húsz perc lehetett az idő. Ügetés, galopp, könnyű vágta. Így mentünk az erdő belseje felé negyed óráig. Egyszer csak meg láttam egy hatalmas kidőlt fát az úton. Na végre, valami izgalom! Gyors vágtába ösztökéltem telivéremet. 20 méter, 15 méter, 10 méter, 5 méter. És elrugaszkodtunk. De ekkor a bokorból egy nagy reccsenés hallatszott. Lime nem fél az ilyenektől, de most ismeretlen terepen, hirtelen megtorpant, én meg csak úgy át bukfenceztem a feje fölött és nagy koppanással értem földet. A levegőben ijedtemben sikítottam egyet, de próbáltam úgy esni hogy ne a térdemre. Hát ez nem sikerült. A sisak lerepült a fejemről, a hajgumimmal együtt, így az egész hajzuhatagom a vállamra omlott, egészen a derekamig. Sokat szoktam esni, ez is a hobbim része, egyszóval nem vesztettem el lélekjelenlétemet, a legfontosabb eszembe jutott.

-Lime! STOP! – kiáltottam határozottan, mire az csak engedelmeskedett és az út szélén neki állt legelészni. Próbáltam fel állni de ez nem ment, mert a térdembe belenyílalt egy erős fájdalom. Ülve maradtam, felhúztam a térdem és ráhajtottam a fejem. Magamat szidtam amiért ekkora gyökér vagyok. Még jó hogy Limenak nem esett baja! Aztán kitört belőlem a nevetés, de hang nélkül ezért csak a vállam rázkódott. Ekkor gyors lépteket és egy kezet a hátamon éreztem. Egy mély alt hang próbált nyugtatni. Nem tudom honnan de a hangja ismerős volt.

-Hé, nyugi, mindjárt hívok segítséget! – mondta és a zsebében kezdett kotorászni, a telefonjáért. Már nyomta volna a számot amikor gyorsan meg fogtam a kezét és eltoltam a telefont, egy fekete BlackBerryt. Felnéztem az aggódó ismeretlenre és egy hatalmas, gyönyörű, rubint zöld szempár nézet rám. Szemében, aggodalmat, félelmet, de közben kíváncsiságot és valami furát, valami szomorúságot láttam. Ez is olyan ismerős volt. De valami miatt nem állt össze a kép.

-Nem kell segítség, jól vagyok. – mondtam még mindig mosolyogva. Ő meg olyan meg lepett fejet vágott mintha egy néma szólalt volna hozzá.

-Te…te nevetsz?! – kérdezte dadogva.

-Persze, miért mit gondoltál hogy sí…te komolyan azt gondoltad egy kis eséstől sírok?! – kerekedtek el a szemeim. Ennyire pláza cicának nézne, akinek ha letörik a körme hiszti rohamot kap. Hát köszi szépen…

-Hát azért elég nagyot estél!

-Megesik az ilyen. – mondtam vállat rántva. – Egyébként Hayle Sparks. – nyújtottam a kezem, amit ő el is fogadott. Még mindig ott guggolt mellettem.

-Harry Styles. – mutatkozott be ő is és nekem akkor leesett miért olyan ismerős. De a szeméből hiányzott az a rossz fiús csillogás, ez tévesztett meg. Nem hittem el. Nem lehet ő az! Hiszen neki bunkónak és önközpontúnak(egoistának) kéne lennie, és… nem ilyen szép szeműnek. Nyeltem egyet és óvatosan leemeltem a fejéről a kapucnit. Abban a pillanatba megjelent a hatalmas, fürtös hajkorona, ami most szana-szét állt. Ő még mindig engem  fürkészett, de én elkaptam róla a tekintetemet.

-Nekem,…nekem most mennem kell. – mondtam, én is dadogva és próbáltam felállni. Ismétlem, próbáltam. Azonnal visszaestem…volna ha Harry nem kap el. – Ne érj hozzám. – mondtam távolság tartón. Nem kommunikálhatok vele, pedig a szemei csak könyörögnek egy kis szeretetért. Én ezt nem értem. Hiszen ő sztár, mindenki szereti! A távolság tartás nem fog össze jönni ezzel a térddel, gondoltam magamban.

-Így nem engedhetlek el! Állni se bírsz! – emelte fel a hangját. Bólintottam.

-Lime! – Füttyentettem, mire ő felkapta a fejét a legelészésből és ide galoppozott hozzám. – Csak segíts fel ülni! – kértem hűvösen.

-El mondanád, Hayle hogy most mi ütött beléd?! – kérdezte Harold és szembefordított magával. Próbált a szemembe nézni de én csak a földet pásztáztam. Hayle! Ne hogy belenézz azokba a szemekbe! Parancsoltam magamnak.

-Belém? Semmi, csak nem akarom a sztár uraságot zavarni. – mondtam szarkasztikusan, de közbe a valódi ok, hogy féltem. Mi van ha Nathanék fülébe jut? Sose bocsátanák meg…

-Áh, szóval ez a problémád. Te is csak egy kis beképzelt popsztárnak nézel, akit csak a bulik és a tökéletes sérója érdekli… Legalább ne lennél előítéletes… - mondta lemondóan, és a hangjában megbántottságot és szomorúságot vélek felfedezni. Ettől nekem meg előjön a bűntudatom. Ismerem azt az érzést amikor nem is ismernek, de úgy bírálnak. Hiszen én is ettől tartok, ezért nem akarom hogy felfedjenek a srácok. Szóval Hayle, te ne legyél ilyen! Nem kérte hogy kedveld, csak ne légy bunkó! Az ajkamba harapok elszégyellve magam…

-Oké-oké! – emelem fel védekezően a kezem és nagyot sóhajtok – Bocsi. Segítenél felülni a lóra? – kérdezem már jóval kedvesebben amitől angyalian elmosolyodott, aztán még se.

-Te komolyan így akarsz lovagolni? Hiszen állni is alig bírsz! – mondta rosszallóan. Áh, szóval ezért hervadt le a mosoly az arcáról! De miért aggódik értem? Hiszen nem is ismer? Egyébként is, ő egy sztár!

-Igen, nem tudok állni, ezért akarok ülni…a ló-von! Ér-ted? – kérdezem tagoltan. – És gondolom nem akarod kábé 1 kilométert cipelni az 50 kilómat, miközben félkézzel Limeot fogod.

-Várj, te itt laksz az elhagyatott farmon? – kérdezi elképedve, mire én elnevetem magam az elhagyatott szón, mivel az a hely a legkevésbé sem hasonlít arra a szóra, amivel illette.

-Ha, így nevezed, azt kell hogy higgyem, még nem láttad. – kuncogtam.

-Szóval igen. Mikor költöztetek oda? – lelkesedett.

-Tegnap.

-A szüleiddel?

-Nem. De mi ez, valami kérdezz felelek játék?

-Fogjuk rá. De akkor kikkel?

-A legjobb barátaimmal. Elengedsz, hogy fel tudjak szállni?

-Nem. A barátaid lányok?

-Nem. Miért nem engedsz el?

-Mert én teszlek fel. Fiúk? Hányan vannak?

-Igen. Öten. Akkor…? – kérdeztem ő meg felemelt óvatosan és ráültetett Limera. Ahogy elengedett a kezét véletlenül végig húzta a hasamon. Neki valószínűleg fel sem tűnt, de nekem az érintése alatt égett a bőröm. Ez nem lehet! Hayle, te teljesen hülye vagy!

-Oké, akkor sem engedhetlek el egyedül… - mondta szigorúan. Mire tőlem csak egy kérdő szemöldökemelést kapott. – Én is veled sétálok.

-Azt nem! Nem vállalom, hogy én legyek „azalányakimiattHarryStylesnakkelkopottakedvenccsukája” vagy „akimiattHarryStyleselfáradt”. – mondtam halál komolyan, mire ő elnevette magát. Nagyon viccesen nevet. Előre dönti a fejét és tapsol egyet.

-Talán meg kegyelmeznek neked az őrült rajongóim. Na meg egyébként is ez nem a kedvenc cipőm. – mosolyog, és rájövök sokkal jobban áll neki a mosolygás mint az elején az a világfájdalmas kép.

-Jó, de akkor ülj fel! – parancsolok rá megadóan.

-H-hogy mi?! – kérdezi két oktávval feljebb, mire én elnevetem magam. – Üljek fel arra… - int a fejével a mellette álló Limera – ...az izére?!

-Pontosan.

-Az kizárt! – emeli fel a kezét védekezően és hátrál egy lépést.

-Jaj, ne legyél ilyen félős ez csak egy ló! – forgatom a szemeimet.

-Egyszer, kiskoromban lefejelt egy! – mondja és beleremeg a visszaemlékezésbe.

-Az kellemetlen lehetett. De Lime nem fog lefejelni. Ha mellette állsz nagyobb az esélye, mintha a hátán lennél! – adok erős indokokat.

-Hát…ebben van valami. – vakargatja a tarkóját.

-De nem is muszáj elkísérned. – mondom reménykedve.

-Azt már nem! Talán felülök arra az izére…

-Ez egy ló, és a neve Lime! Tiszteletet kell neki adnod! – emelem fel a hangomat, mert nem szeretem ha a lovamat bántják, vagy tárgyiasítják le.

-Oké-oké. Na de elférek én is?

-Gyere. – nyújtom le a kezem. – Most lépj a bal lábaddal bele abba a vas izébe! Mondom a ballal! Úgy! És most a jobb lábadat lendítsd át! – mondom végig az utasításokat. És nagy nehezen bár, de fel ül mögém. Teste teljesen az enyémhez simul, amitől kiráz a hideg. Remélem nem tűnik fel neki.

-Fázol? – na azt hiszem ennyit arról hogy nem veszi észre.

-Nem. Na akkor most kapaszkodj. De vedd ki a lábad a kengyelből, hacsak nem te akarsz irányítani! – mondom, mire ő teljesíti a mind két kérésemet és átöleli a derekamat. A kobakomat a fejére nyomom, de a hajgumimat nem találtam meg a földön. Nem baj. Csak egy hajgumi. Megpacskolom Lime nyakát és ügetésre ösztönzöm.

-Eeeez, naaagyoon uugráál! – mondta miközben zötykölődik.

-Próbálj meg vele együtt mozogni!

-Neeem meeegy! – ismételte kétségbeesetten.

Gondolj az egy éjszakás kalandjaidra. – gondoltam magamban.

-Hogy mi?! – kérdezte felháborodottan, mire bennem meg áll az ütő.

-Hangosan mondtam? – kérdeztem elpirulva.

-Egy kicsit. – neveti el magát, én meg megkönnyebbülök hogy nem haragszik. De ami feltűnt hogy már rendesen ül.

-Na megy ez nem?

-De, egészen vicces! Csak a hajad a számban van. – válaszol, mire én az ajkamba harapok. Meg szívassalak Styles? Megmutassam milyen igazából a lovaglás? Szám akaratlanul is egy ördögi vigyorra húzódik. És galoppra ösztönzöm Limeot, aki már majdnem elaludt a lassú tempótól. Hirtelen vált sebességet, amitől Harry felsikít, akár egy lány és erősebben szorít. – Lassíts! Áááá! Kéérleeek! – kiabálja, de én még nagyobb sebességre, vágtára buzdítom lovamat. Arcát már a vállamba temeti, szerintem végleg lemondott arról hogy túléli. Akkor meglátja az úton a másik kidőlt farönköt, és még jobban megijed. Pedig tényleg nem nagy.

-Őőőő…Hayle. Lassítani kellene mert mindjárt ott vagyunk annál a fatörzsnél. – suttogja a nyakamba, és érzem meleg leheletét. Mire én felnevetek.

-Harry, ha ennél lassabban megyünk, nem tudjuk át ugrani! – magyarázom neki tagoltan. Erre felkapja a fejét.

-Mond, hogy rosszul hallottam és nem azt mondat át ugrani felet… - de már nem tudja befejezni mert elértünk az akadályig és Lime elrugaszkodik a földtől. A levegőben repülünk, kábé 7 másodpercig, majd szépen, zökkenő mentesen érkezünk.

-Oké, szupersztár, kinyithatod a szemed. Vége.

-Meghaltunk? – kérdezi remegő hangon.

-Nem igazán… - válaszolom, és lépésre fogom lovamat. Hallom ahogy a mögöttem ülő felsóhajt. – Na! Ne remegj úgy mint egy kocsonya! Csak egy kis ág volt. – mondom neki hátrafordulva.

-ÁG?!! Nekem nem egy ágnak tűnt! – ordította, felháborodottan, mire én a kezem a szájára tapasztom.

-Ne kiabálj mert felébresztesz valakit! – csitítom, mert észreveszem hogy megérkeztünk a karámokhoz. Igaz innét nagyon messze van még a ház, de jobb félni mint megijedni. Mi lenne ha valamelyik srác, rájönne hogy ide hoztam Harry Stylest, a One directionból!? Botrány, hatalmas nagy botrány! Vendégem engedelmeskedik és körbe néz.

-Azta! Ez a ház egy hónapja még úgy nézett ki mint egy roncstelep! – tátja el a száját. Tudtam hogy nem ilyen volt mielőtt a srácok megvették, de nem gondoltam hogy ennyire fel kellett újítani. – Jesszus! Ez egy villa! Ez szebb mint a 1D főhadiszállás!

-Hát igen, elég szép. – mondom én is és már teljesen az istállónál vagyunk. Nem lehet annyira látni a házat, de megértem az ifjú énekest. Innét is csodálatos, a kerttel is remek összhangban van és a táj is, woow! Én még csak most kapcsoltam, hogy ezek szerint a One direction, kábé egy kilométerre lakik, ős ellenségeiktől a The Wantedtől! Ajaj, ennek nem szabad kiderülnie. Közben Harold óvatosan leszállt a lóról és levett engem is. A kantárat az egyik kezébe a másikkal az én kezem alá nyúlva támogatva, mentünk be az istállóba. A térdem még mindig rohadtul fájt, így amikor be vezettem egy boxba lovamat, a nyerges felé vettük az irányt. Le sem szerszámoztam szegény Limeot. Majd később. Előb had kössem be a térdem. Beérve a helységbe futva belepillantottam a tükörbe és be kell valljam az esés nagyságához képest nagyon korrektül néztem ki. Leültem a legközelebbi székre a szekrény mellé. A csizmámat gyorsan lerúgtam magamról és felhúztam a gatyám szárát. Styles végig ott volt mellettem, de szeme a trófeákkal teli szekrényre vándorolt. Amikor megpillantottam duzzadt  kék-zöld-lila térdemet, gyorsan a fiókba nyúltam és kivettem belőle a krémemet. Bekentem vele, és egy fehér fáslival körbe tekertem. Annyira jó érzés volt és már fájni sem fájt olyan nagyon. Ránéztem a nagy fali órára ami háromnegyed hatot mutatott majd egyedül mentem pár métert a csapig és meg mostam az arcom. Egyből felfrissültem. Akkor jutott csak eszembe a helységben lévő segítő kész fiú. Gyorsan felé fordultam de már késő volt. Ábrázata zavart és kíváncsi volt.

-Mi ez a sok kupa?

-Őőő…izé…azok a barátaimé. Ők díjugratók. – hazudtam, mert nem akartam hogy tudja ki vagyok. Elég az ha én tudom ki ő. Még jó hagy a kupákra nincs ráírva név.

-Hú, a barátaid nagyon profik lehetnek, mivel ezek mind első helyezések! – mondta és hangjában csodálat volt. Bólintottam.

-Igen, nagyon tehetségesek. Büszke vagyok hogy a legjobb barátaimnak mondhatom őket! – mosolyodtam el és nem mondtam hazugságot. – Még le szerszámozom Limeot, meg várod?

-Igen, segítek. Hogy van a térded?

-Á, csak a szokásos. Hamar elmúlik. – rántottam vállat.

-Gyakran fáj? Ez normális?

-Ha ráesek fáj…ennyi…túl élem…

-Kemény csajszi vagy. – mondta kedvesen.

-Köszönöm. – és kisántikáltunk a lovakhoz. Vagyis csak Limehoz, mivel a többi ló a karámban van. Én a megfelelő boxhoz sétáltam, lassan, mert még mindig fájt a térdem. Közben vendégem, minden apró négyzetet végig vizslatott. Úgy láttam rajta még, hogy nem járt ilyen helyen. A nyereggel egyensúlyoztam a helyére, most a kelletnél nehezebbnek tűnt a súlya. Viszont a következő pillanatban nem is éreztem hogy viszem. Nem értettem de aztán rájöttem, hogy Harry vette ki a kezemből.

-Hú, nem gondoltam hogy ez ilyen nehéz. – mondta nevetve és a nyerges felé sétált. Én üres kézzel követtem. Megmutattam hol a helye.

-Köszönöm. – mondtam és saját magamtól is megijedtem. Kezdtem megkedvelni Őt! Azt nem tehetem, és nem is szabad. Próbáltam távolság tartó maradni, de akárhányszor a szemeibe néztem, mintha egy másik világba csöppentem volna. -Gyere. – fogtam karon és az udvar felé indultunk. Közben Limeot is kantáron ragadtam. A hátas jószágomat többi barátjához eresztettem a karámba  A zablát a kerítésre akasztottam és így mentünk tovább a kertbe. - Mit szólnál egy kávéhoz?

-Kakaó?

-Oké. Két perc és itt vagyok. – mondtam és beszaladtam a házba, már amennyire tudtam futni fájós térddel. A One directionos fiú a hinta ágyon helyezte magát kényelembe, és áhítattal nézett körbe. A házba csináltam két forró kakaót, és vissza tértem vele az udvarra. Én is lecsücsültem a másik hintaágyba. És szépen elszürcsölgettük a kakaóinkat. Olyan malacul itta, hogy bajusza lett tőle. Nagyon viccesen nézett ki amit természetesen vele is közöltem.

-Hééé! Ez nem volt szép!

-Az igazság néha fáj! – mondtam és a kezemet, együtt érzően a vállára helyeztem. Megint elnevette magát, tudjátok, olyan Harrysen.

-Szóval ti is itt laktok? Mármint hogy az egész banda? – érdeklődtem.

-Igen. Körül belül 8 hónapja. Szép ez a hely, és a rajongók se találnak meg minket. – mondta elgondolkozva. -De ti hogy hogy ide költöztetek?

-Ezelőtt Manchesterben éltünk, de nekem az egyetem, nekik a munka ide hívott.

-Értem. – mondta, és vagy 5 percig csendben üldögéltünk.- Na, akkor én most megyek.

-Gyalog?! Innét? A villába? – tátottam el a számat. – Elviszlek kocsival.

-Nem kell! Maximum negyed óra az út. – mondta és már állt is fel.

-Oké.

-Köszönöm, a kakaót és a halál közeli élményt. – mondja és látom a kezén hogy csak rágondolva az ugratásra libabőrös lesz.

-Én köszönöm, nem tudom hogyan jutottam volna vissza.

-Semmiség. Hiszen miattam estél le. – mentegetőzik, mikor már a karámoknál vagyunk. Lime ideüget hozzánk és Harry felé nyújtja a fejét. Az énekes kicsit hezitálva ugyan, de megsimogatja az orrát. – Köszönöm, a fuvart nagyfiú. Aztán vigyázz a gazdira nehogy kitörje a nyakát. – mondja a lónak, és nagy szemekkel nézek rá. A kérésre Lime felnyerít és vissza megy Amazyhez és Curlyhoz. – Még találkozunk. – mondja és int egyet.

-Igen. Talán. – mondom bizonytalanul. Még egy ideig nézem a távolodó alakját, amíg teljesen el nem nyeri a sötét erdő. Hat óra van, és most kezdett világosodni. Vissza caplattam a házba, a szobámba, és letusoltam. Ahogy a hideg víz végig folyt sérült térdemen, felszisszentem. Fél hétre felöltözve már a konyhában sertepertéltem. Süteményt készítettem, muffint. Ez a srácok kedvenc sütije. 30 darabot csináltam. 

Talán elég lesz. Hét órakor kivettem a sütőből, 15-re raktam rá szederkrémet, és igazi szedret.A többiből szőrnyikét csináltam. Nagyon jól néztek ki. Az egész házat belengte a frissen sült süti illat. Nem telt bele 10 perc öt alsógatyás éhenkórász csorgatta a nyálát álmosan. Ez a két fajta a kedvencük, és az enyém is. Mindegyik oda jött és jó szorosan megölelt.

-IMÁDUNK! És imádjuk a muffinjaidat is! – mondták.

-Oké-oké. Én is szeretlek titeket. Üljetek az asztalhoz, viszem a reggelit. – mondtam nekik. Olyan bűntudatom volt hogy megkedveltem az ellenségüket, hogy kárpótolni akartam őket. 12 darabot kivittem egy nagy tálcán, fele, fele arányban. Két nagy kancsóba csináltam, kávét és kakaót, azt is felszolgáltam. Tányérokat és poharakat és terítettem. Mindenkink a saját nevének kezdő betűjével ellátott bögre van. Nagy vigyorral az arcukon falták fel a sütiket, velem együtt. Boldogan vettem tudomásul, hogy finom lett. Annak viszont nagyon nem örültem hogy reggeli közben is a fürtös hajú fiún gondolkodtam.

-Hayle mi van a lábaddal? – kérdezte gyanakvóan Jamie.

-Semmi. – hazudtam.

-Megint estél? – ráncolta a homlokát Nathan.

-Csak egy kicsit, reccsent egy ág és Lime ugratás közben megijedt. Nem fáj! ….annyira. – tettem hozzá csendben, de meg hallották.

-Ha megkérhetnélek, legközelebb óvatosabban! – fújtatott Max.

-Oké-oké!

Elmosogattam, és be mentem a könyvtárszobába, takarítási rendet összeállítani. Ez egy nagy táblázat, ahol meg van adva, melyik nap, ki, mit, hol csinál.

Nap	Tom	Hay	Jamie	Max	Nath	Siva
Hétfő	WC	Egyéb	Terasz	Étkező	Nappali	Konyha
Kedd	Konyha	WC	Egyéb	Terasz	Étkező	Nappali
Szerda	Nappali	Konyha	WC	Egyéb	Terasz	Étkező
Csütörtök	Étkező	Nappali	Konyha	WC	Egyéb	Terasz
Péntek	Terasz	Étkező	Nappali	Konyha	WC	Egyéb
Szombat	Egyéb	Terasz	Étkező	Nappali	Konyha	WC

 Gyorsan kinyomtattam, és kitűztem a hűtőre. A srácok a Tv nézésből, oda sereglettek. Vasárnap, együtt csinálunk mindent.

-Miért én kezdem a WC takarítást? – morgolódott Tom. Én csak egy puszit nyomtam az arcára ami rögtön megenyhült. És jó szorosan magához ölelt. – Minden oké? – kérdezte felvont szemöldökkel. Én csak bólintottam. Nem! Nincs semmi sem rendben! Ordíottam volna szívesen.

-Mit csináltok délután? – érdeklődtem.

-Nincs programunk, elmehetnénk lovagolni. Mit szóltok? – adta az ötletet Jamie.

-Én is ebben reménykedtem mert a lovaitok már szomorúak.

-Jaj, szegények! – mondta Nathan és láttam az arcán bűntudata van hogy nincs annyi ideje Amazyra. A srácok mindennél jobban szerették az állataikat.

-Rendben, mit szólnátok ha csomagolnánk ebédet, és az erdőben fogyasztanánk el? – dobta be ötletét szavazásra Max. Mindenki helyeslően bólogatott.

-De mit eszünk? Rendelünk? – Síva

-Mit szólnátok, kebabhoz? – ajánlotta ismét Max.

-OKÉ! – jött az egyöntetű válasz.

-Jesszus! Anya! Srácok, beszéltetek a szüleitekkel?! Megígértétek nekik hogy amint beköltözünk felhívjátok őket! Nyomás! – jutott eszembe, és én is felrohantam a szobámba. Megnyomtam a kettes gombot és már csengett is ki apa. Majd nagy vidáman beleszólt.

-Morgen Sparks!

-Apa! – ujjongtam akárcsak egy kis gyerek. Jó volt hallani a hangját.

-Hayle?! Jesszus de rég hallottam a hangodat! Hogy vagy?

-Jaj, köszönöm ISTENIEN! Felvettek az egyetemre! A hely ahol lakunk egyszerűen fantasztikus! Tegnap költöztünk be. És tökéletes terep van, na az ugrató pályáról nem is beszélve! Muszáj hogy megnézzétek! És ti?

-Nagyon örülök ha tetszik! Jaj, Istenem a kislányom a világ legjobb lovasegyetemére fog járni! – lelkesedett talán jobban mint én. –Majd az Olimpiakor tudunk csak menni. Mi is jól vagyunk. Anyádnak ruhákat kell terveznie valami hírespár esküvőjére. Gondolhatod hogy be van zsongva! Én meg trénírozok még mindig sok lovat. És a srácok? Hogy vannak? Ugye nem bántanak? – és igen el tudom képzelni ahogy anya körbe ugrálja a házat örömében.

-Apa! Ne felejtsd el kikről beszélsz! Ők a legjobb barátaim. És jól vannak. Nathan kicsit magába fordult, de jót tesz neki a környezet változás. Anyát oda tudod adni?

-Persze kicsim adom! Vigyázz magadra! Eddzél rendesen! Ne hagyd hogy a fiúk éhen halljanak, és a legfontosabb érezd jól magad! Szia! Szeretlek!

-Szia apa! Én is! Meglesz minden! – és már meg is hallottam anya sikítását, amikor apa mondta neki, hogy én keresem.

-Szia kincsem! Mi újság? Hogy vagy? És a fiúk? Na és Lime? Nem vagy beteg? Mikor jössz Párizsba? Milyen az új ház? Beköltöztetek már? – halmozott szokás szerint a kérdéseivel.

-Szia anya! Minden okés! Remekül vagyok, a srácok is! Lime is! Ma estem egy nagyot, de jól vagyok, csak a térdem fáj! Nem hiszem hogy az Olimpia előtt mennék. Annyira csodálatos! Hatalmas, és elképesztő! Látnád a szobámat! Na és a konyhát! Tegnap este pakoltunk k, muszáj hamar meglátogatnotok! - lelkesedtem én is.

-Jesszus! Elestél?! Hayle Elizabeth Sparks nem megmondtam hogy új terepen vigyázz?! – mérgelődött anya. Mire apa közbe szólt.

-Hayle, nem kéne lesérülnötök az Olimpia előtt! De tudom hogy remek lovas vagy! Csak ügyesen! – imádom apát! Ő nem aggódik annyira a lovaglás miatt, támogat mindenben. Igaz anya is, de ő nagyon félt. És akkor eszembe jutott valaki. De még mielőtt megszólalhattam volna, anya elkezdett beszélni.

-Szóval szép a ház! Remélem tetszik.

-Igen! Igen! De hogy van Dan? És Kyl? – lettem izgatott két párizsi legjobb barátom említése során.

-Ha nem lennék az anyád, el sem hinném hogy csak barátok vagytok! Egyébként remekül vannak. Mindig kérdeznek felőled, és fel vannak háborodva hogy nem hívod fel őket! – mondja rosszallóan.

-Igaz, tényleg olyan 1 hónapja beszéltem velük, de annyi dolgom volt. - És Daniel is felvételizik Franciaországi lovas egyetemre, nem akartam zavarni.

-És Danielt is felvették az egyetemre!

-Jesszus, ez szuper! Muszáj vele beszélnem. Most leteszem Anya és Apa! Legyetek jók! Majd még beszélünk! Szeretlek titeket! Puszi! – és nem is vártam meg a választ sietősen kinyomtam. Pont amikor a Daniel névre kattintottam meg jelent az ajtóban Nathan.

-Beszéltél Vickel? – kérdezte és beljebb jött. Lecsüccsent mellém az ágyra törökülésben, én meg szembe vele.

-Igen, igen! – mondtam lelkesen és Nath is megörült.

-És te? Hogy van Monic? – kérdeztem. Monica, Nathan anyukája.

-Remekül. El vannak. Üdvözölnek.

-Jah igen, anya puszil. – mondtam mosolyogva. Ekkor meg csörrent a telefonom.

-Igen, Hayle Elizabeth Sparks. – szóltam bele. És már egy rossz szokásommá vált hogy mindig az egésze nevemmel mutatkozok be.

-Hay, jaj de jó hogy hallom a hangod. Nincs kedved elmenni ma valahova?

-Cand! Jól vagy már? Persze hogy elmegyek! De kiengedtek már? Mi volt a bajod?

-Tökéletesen. Kiderült, hogy…terhes vagyok! – mondta boldogan, Bob nővére. Képzelem Bob milyen fejet vághatott.

-Candice! Ez fantasztikus! – szólt közbe Nathan. Gondolom hallotta.

-Nathan? Köszönöm. Szerintem is! – halottam a hangján hogy mosolyog. - Az esküvőt még ebben a hónapban megtartjuk. És arra gondoltam, Hay lennél-e a koszorús lányom?

-Szívesen! Jaj, ez annyira szuper! Nem sokára hárman lesztek! – ugrándoztam. Nathnek úgy kellet lefognia. – Egy pillanat. – mondtam a telefonba és befogtam a mikrofont. – Nath, izé, nem lehetne hogy öten mentek ki lovagolni, én meg elmegyek Candhez? – kérdeztem kutyi szemekkel. Ó bólintott. – Jaj, úgy imádlak! – ugrottam a nyakába de levesztette az egyensúlyát így mind ketten lezúgtunk az ágyról.

-Jól vagytok? - hallottuk a vonal túlsó végéről az aggódó hangot. Erre elnevettük magunkat.

-Minden oké! Mit szólnál -kor egy ebédhez? – kérdezem én.

-Oké. A házunk előtt találkozunk! Puszi! Sziasztok! Csak ügyesen! – mondta perverzen, persze csak hülyeségből. Hiszen rokonok vagyunk! Meg egyébként is. Sokan azt mondják nem létezik fiú-lány barátság. Hazudnak! Én egyből 7 ellenpéldát is tudok. Nathan, Max, Jamie, Siva, Tom, Kyl, Dan. Jeszus Dan! Gyorsan kinyomtam a telefont. Nathan látta hogy kit tárcsázok szóval kiment a szobából. Két csengés után felvette.

-Egy elhanyagolt barát beszél, kérlek hagyj üzenetet a sírás után. - szólt bele szomorú hangon életem első szerelme, aki jelenleg is a legjobb barát szerepét tölti be....Mi csoda egy szemét láda vagyok! 

-Dan...!

Lizbeth "xx