2. fejezet

Sziasztok! Itt a második fejezet:) Nem is húzom tovább az időt, csak annyi, hogy ezt a fejezet még mindig nem igazán tartalmazza, a One directiont, de este megígérem felteszem a harmadikat, ami már izgalmasabb:)

Jó olvasást!

Lizbeth "xx

(Maximiliam George szemszöge)

Rég voltunk együtt ilyen felszabadultak. Az utóbbi hónapokban mindenki agyon dolgozta magát. Nekünk a próbák, fellépések, interjúk táblázták be napjainkat, Haylenek pedig a folytonos versenyek és készülés az olimpiára. Fárasztó munka, de most végre együtt vagyunk. Azt hiszem Nathant készítette ki ez a legjobban, szóval most jól is jön a költözés. Reméljük Haynek is tetszik majd az a ház amit kínéztünk magunknak mert fantasztikus. Már hónapok óta elkezdtük a felújítást, és végre készen lettünk. Medence, hatalmas maga a ház, istálló, lovaglópálya is van hozzá, kert, és erdő. Szóval pont nekünk találták ki. A közelben nincs ház, ez is jó így meg leszünk kímélve a rajongóinktól. Nem azt mondom hogy idegesítőek, mert nélkülük sosem jutottunk volna el idáig. Csak a kévés magán élet a hátránya.

-Törpi, kellene egy sláger... Mikor ír a kedvenc dalszerzőnk egy újat? – ütötte meg a fülemet ez a kérdés Tomtól. Engem is nagyon érdekelt ez mert a legjobb barátnőcskénk marha jó dalokat ír. Ő volt a Lightning, Gold Forever, Hearth Vacancy, Warzone alkotója. Sosem engedte hogy elmondjuk a névét, hogy lássa valaki. Azt hiszem volt benne része a félelemnek is.

-Nem tudom. Sok a munka...majd... – mosolygott a szokásos módon.

-Mi viszont próbálkoztunk egyel. – emlékeztettem bandatársaimat.

-Hogy mi?! – ment pár oktávval feljebb Hay hangja. – És én még nem is hallottam??!!

-Még van mit rajta simítani. Addig nem akartuk megmutatni. - tájékoztatta Síva.

-De azért elénekelhetjük, nem? – javasolta Jamie.

-Na halljam! Mi a címe?

-All Time Low. – válaszolt Nathan.

TheWanted - All Time Low

-Hát ez tök jó lett. Már tudom miért imádnak titeket világszerte, több millióan! Mikor adjátok ki? Mikor írtátok egyáltalán? Miért nem mutattátok meg? – halmozott minket Hayle a kérdéseivel.

-Nem rég. Majd. Csak. – válaszoltuk nevetve, azon hogy játszotta a durcást. Eltelt egy óra jött a csere. Síva vezetett. Ekkor csörgött egy telefon. Green day

száma szólalt meg, szóval csakis Hay telefonja lehetett.

-Hayle Elizabeth Sparks.

-Igen.

-Ő…persze.

-Máris mondom… - mikor érünk oda?

-Fél 12 kor. Kb.

-Fél 12 környékén.

-Igen, megfelel.

-Rendben. Köszönöm. Viszont hallásra.

-Ki volt az? – Tom

-Az egyetem igazgató. Azt mondta az olimpiáról, lenne szó. Muszáj találkoznom vele. Az jó nektek, ha leraktok, elmentek a Nando’s-ba. Amíg én nem végzek vesztek kaját, értem jöttök, és az új házba megesszük? - kérdezte félénken.

-Ok, nekünk tökéletes! - szorította meg Nath a kezét és biztatóan rámosolygott. Ilyenkor annyira édesek. Ha nem tudnám hogy rokonok biztos hogy azt hinném járnak. Habár amikor kicsik voltunk sem értették most akkor melyikünk jár vele. Hát egyikünk sem. Ez ilyen egyszerű. Sok ember nem ismeri, de ezt nevezik barátságnak.

Pár óra múlva már Nathan vezetett úgy hogy a sebesség váltón Hayle keze volt és ő úgy fogta. A lány nagyon félt hogy az olimpia lesz a baj és emiatt nem veszik fel az egyetemre. Mi próbáltuk nyugattani hogy ez lehetetlen de ő hajthatatlan volt. Egyébként az utat végig szórakoztuk és újra felszabadultak voltunk. A szendvicsek is elfogytak, már csak egy kóla volt. És Hay vezetésével beértünk Londonba. A város ugyan olyan zsúfolt és hűvös volt mint mindig. A belváros irányában az egyetemnél kiszállt a lány én meg vezettem egyenesen a Nando’s-ig, mivel ez a kedvenc éttermünk itt. Bementünk de nem várt emberekbe botlottunk. Két szót mondok: One direction.

(Hayle Elizabeth Sparks szemszöge)

Mikor a srácok kitettek remegő lábbakkal léptem be az egyetem elő épületébe. Hatalmas előcsarnok fogadott, sok-sok eleganciával. Nem is egy egyetemnek nézett ki inkább valamiféle luxus hotelnek. A portához érve egy fiatal 20-as éveiben járó szőke szemüveges ciklon fogadott. Nagyon barátságos volt, és látszott rajta szereti a munkáját.

-Szia, tudnál nekem segíteni? Az igazgatóhoz jöttem. Már vár. –én.

-Szia. Persze. 1. emelet második ajtó balra.

-Köszi. – és követtem az utasításokat. Kétszer kopogtattam az ajtón amin a Mr. Roggers név állt. Egy mély, férfias hangú tessék után beléptem az irodába. -Jó napot, Mr Roggers. Hayle Elizabeth Sparks. – ráztunk kezet.

-Á, Miss Sparks. Örvendek. Foglaljon helyet.

Miközben leültem jobban szemügyre vettem az előttem álló férfit. 30-as éveiben járhatott, fekete haja, enyhén borostás arca csak még férfiasabbá tette. Szemüveget viselt és öltönyt. Hozzá képes úgy éreztem alul vagyok öltözve.

-Élnézést kérek uram, az öltözékemért, de nem számítottam hogy ma ide is jövök. – hajtottam le a fejem szégyenkezve. Mire a férfi elnevette magát.

-Jaj, kérlek Hayle tegezzük egymást, legalábbis amikor nem hivatalos ügyekben beszélünk. Mint most.

-Rendben van David. Szóval miről akartál beszélni. – éredeklődtem, sokkal nyugodtabban.

-Csak az Olimpiáról lenne szó. Tudom hogy egy nagyon tehetséges lovas vagy, mivel nem minden harmadik ember képviselheti Angliát ezen a rendezvényen. Láttam minden versenyedet, az összes országosodat, és meg kell hogy mondjam nagyon elégedett vagyok. Az iskolánknak pont ilyen diákra van szüksége mint te. Ha jól tudom a jegyeid is kiválóak, fiatal vagy, szép, okos, és nem utolsó sorban tehetséges. Szóval nyugodtam kimondhatom hogy fel vagy véve, gratulálok.

-Köszönöm uram, izé, David. – dadogtam össze-vissza. Ezt nem hiszem el! Valóra vált az álmom. A világ legjobb lovasegyetemére fogok járni! És most nem túloztam. Tényleg ez(és a Franciaországban lévő) a világon a leghíresebb. Mindig arról álmodtam hogy itt fogom elvégezni az egyetemet, utána pedig már egyenes út vezet az álom szakmámhoz. Tréner.

-Ne nekem köszönd, hanem magadnak. Ez egyedül csak a te érdemed. És akkor nem kell lovat biztosítanunk számodra ugye?

-Nem! Én csak Limemmal ugratok.

-Biztos vagy benne? Az iskolánk lovai remekül be vannak tanítva, már sok versenyen szerepeltek. Kiválóan.

-Nem köszönöm, nem élnék ezzel a lehetőséggel. 100%-ig megbízom a lovamban. Nem csak az én érdemem amit elértem hanem az Övé is. Tudom mire képes, és hogyan. Ebben nem kívánok vitát nyitni. Remélem megérted. Nem kételkedem az iskola profizmusában sem a lovaitokban, de én Limenál maradok. – mosolyodtam el a végén, és a szemeim csillogtak a boldogság és a büszkeség miatt. A férfi a tekintettemet kémlelte és bizonyára azon gondolkodott hogy lehet egy ilyen fiatal lány ilyen bölcs és tapasztalt. Ez a gondolat megmosolyogtatott. Az emberekből több reakciót szoktam kiváltani. Vagy nagyon megkedvel valaki vagy nagyon nem. 

-Ön egyszerűen elképesztő ember Miss Sparks. Bizonyára a világ legboldogabb embere lesz az ön férje. – fejezte be és fel állt. – Köszönöm hogy eljött.

-Én köszönöm Uram. Szívesen meginnék Önnel egy kávét valamikor. – búcsúzkodtam. Ez igaz volt. Ez a férfi rendkívül figyelemre méltó. A intelligenciája és a kedvessége. Tényleg nagyon megkedveltem.

-Én örülnék a legjobban. Majd hívlak a napokban. Itt leszel Londonban?

-Igen. Ezen a héten pakolunk mert ide költözünk. Szóval csak a jövő hét lenne jó. Majd hívj ha ráérsz! – mondtam és kiléptem a az ajtón. Boldogan szinte már ugrálva mentem végig a folyosókon. Az a pár ember aki az épületben volt mind megbámult de engem nem érdekelt. Boldogan tárcsáztam unokatestvérem számát. Hatodik csöngés után vette fel.

-Szia Lizbeth! – köszönt a telefonba de alig hallottam mert a háttérben veszekedés hallatszott.

-Nathan, mi folyik ott?!

-Csak a Nando’s-ban össze akadtunk emberekkel és…Hé emberek! Telefonálok!

-Csak nem a szerelmeddel beszélsz Sykes?! – hallottam egy idegen hangot.

-Tomlinson! Te csak nyáladdzál Stylessal! Vagy most éppen nem ér rá? – vettem ki tisztán Tom hangját.

-Nagy a pofád Parker! – ismeretlen. De azt kivettem a beszélgetésből hogy a One directionnel akadtak össze. Király. Ebből nagy balhé lesz!

-Nath, Hangosítsd ki! – adtam a parancsot.

-Meg van.

-POFA BE MINDENKINEK! – ordítottam el magam. A háttérben síri csend lett… - Látjátok megy ez!

-Hú kemény csajszi. – halottam meg a háttérben megint egy nem beazonosítható hangot.

-És most ha lehet The Wanted vonszoljátok a seggeteket a Braker Street-i antikváriumhoz. Nem akarok balhét! A kocsimat meg ne törjétek össze! – és kinyomtam. Felment bennem a pumpa. Egy napja lakunk hivatalosan Londonban és már az első napon az ellenségeikkel balhéznak. Miközben vártam hogy jöjjenek a könyvesbolt kirakatát bámultam, amiben meg pillantottam egy gyönyörű bőrkötésű könyvet. Egyből be mentem és megtudtam hogy ez egy napló. Azonnal megvettem. 20 font nem sok egy ilyen műremek ért. Úgy éreztem ez egy jel. Soha életemben nem írtam naplót, de most itt vagyok a világ legszebb városában és itt az ideje. A könyvet a táskámba süllyesztettem, és mosolyogva léptem ki az üzletből. Pont ekkor értek oda a srácok. Bepattantam az anyósülésre és nem szóltam hozzájuk.

-Szia! – köszöntek vigyorogva de amikor meg látták az arcom a szájuk lefelé görbült. – Mi a baj?

-Hogy mi a baj? Az a baj, hogy egy napja „lakunk” Londonban és ti máris össze balhéztok! – mondtam és a lakunk szónál macskakörmöt mutattam.

-De ők kötöttek belénk! – mentegetőzött Max.

-Szerintem nem kellett nekik nagyon mit mondaniuk hogy felkapjátok a vizet. – most már nyugodtabb voltam egy fokkal.

-Igazad van. Mi is hibások voltunk. Többet nem fordul elő! Becsszó! – Jamie.

-És neked mi volt? – érdeklődött Síva.

-Hát semmi különös…csak…FELVETTEK! – vigyorogtam mint egy tejbe tök.

-Hát ez egyszerűen fantasztikus! Meg kell ünnepelnünk!

-Van egy ötletem! Mi lenne ha végre megmutatnátok az új házunkat! – néztem kis kutya szemekkel.

-Oké. – adták be a derekukat. Innen fél óráig tartott míg elhagytuk a város, és egy földútra fordultunk. Kezdtek kételyeim támadni.

-Biztos erre kell menni?

-Igen.

10 perc múlva egy gyönyörű tájon találtam magam. Mindent erő vett körül, kivéve az egyik oldalon, ahol egy hatalmas tujasor volt. Nem lehetett tőle semmit látni. Kezdtem érteni miért ide jöttünk Kizárt hogy valaki azt gondolja itt lakik a The Wanted. A tujasor közepén egy kis kapu volt, postaládával és névvel feliratozva. „Hayle Elizabeth Sparks” Mindig is az én nevemen volt a ház, a rajongók miatt. A kiskapun mint egy gyerek rohantam be, de amikor beértem a lábam gyökeret vert. Csak tátott szájjal bámultam. Egy kétszer akkora modern, gyönyörű, észbontó ház állt előttem. Hátra fordultam a srácokhoz akik most értek utol. Nyeltem egyet.

-Ez komoly?! – én.

-Reméltük hogy tetszeni fog, de ha nem kereshetünk mási… - nem tudta Nath be fejezni mert rájuk ugrottam.

-Ez a világ leggyönyörűbb háza. Azt hittem ilyen csak a mesékben van. És most nézettek ide! Itt fogok lakni! Ráadásul a legjobb barátaimmal! Lehet ennél csodálatosabb?! – ugrándoztam.

-Várd míg meg látod belülről, meg az istállót, és a kertet! – nevetett Max.

A házat megkerültem és még jobban ledermedtem. Az udvar felé hatalmas ablakok néztek, egy nagy terasz, és egy még nagyobb medence! 

Az udvarban, voltak nagy fák és kisebbek is, de minden rendezett volt. Kőből kirakott út vezetett két négy személyes hintaágyhoz, onnan tovább egy kerti teraszhoz, és tovább lehetett látni a hatalmas istállót. Kőből volt, piros cserép tetővel. Látszott hogy onnan még nincs vége az udvarnak. Gondolom ott van a lovagló pálya, és jön az erdő. Szokásomhoz híven, előbb nem a szobám, és a leendő lakhelyem érdekel hanem az istálló felé veszem az irányt. Egy négy fokos lépcsőn átkeltem és oda is értem.

-Én mondtam hogy először az érdekli! – nevetett fel halkan Jamie. Erre én is csak elmosolyodtam. Tehát ennyire átlátszó lennék? Mondjuk már 5 éves korom óta ismernek… Végre oda értem az istállóhoz ami kívülről is csodálatos volt, de amikor beértem ha lehetséges még annál is szebb volt. Levakarhatatlan vigyorral az arcomon néztem körbe. Rend volt, 8 boksz, a falaknak fa színűk volt, a bokszajtók zöldre voltak festve. És ki volt táblázva melyik lóé melyik. Az egész épületet friss széna és szalmaszag lengte be. Mélyet szippantottam és végre a házba mentem. Előtte az ugratópályát megvizsgáltam és tetszett amit ott is láttam. Látszott hogy a fiúk kitettek magukért. Elsétáltam a medence mellett és a terasz ajtón mentem be. 

Egy nappaliba értem. Fehér ülőgarnitúra, fehér falak, fekete nagy képernyős téve, kis asztalka, fehér fali polcok, puha szőnyeg, egy kőből kirakott kandalló. Pont mint amilyenek mi vagyunk. a fiúk is és én is imádjuk a fekete és a fehér kombinációját. Szeretem a modern dolgokat, de a szobám ezt sose mutatja. Az mindig régies. Persze, nem azt mondom hogy korhadt, hanem hogy, például, vajszínű. A régi házunk is ilyen volt. Csak ez sokkal nagyobb és még szebb. Tovább mentem, és egy étkezőbe értem.

Fehér asztal, fehér székek, fekete dekoráció. Reménykedtem hogy az egész házat ezek a színek lengik körbe. Ez a stílus a miénk. Tovább a konyhába gyalogoltam, ami hatalmas volt. Körbe konyhapult, szekrények, hűtő és középen még egy pult amin a tűzhely és a mosogató volt.
És ha ez nem lett volna elég, az egész fekete, fehér színekben ragyogott. 
Tovább léptem egy nagy folyosó közepén találtam magam. Amikor balra néztem a egy ajtót pillantottam meg ami mögött egy kis előtérvolt fogasokkal, és utána a bejárati ajtó, jobbra nézve pedig egy hal félét amiből három irányba, három ajtó nyílt és egy lépcső felfelé. Egyébként ki nem találjátok milyen színű volt itt is minden. 
A változatosság kedvéért fekete, fehér. 
A jobb oldali ajtón benéztem és egy dolgozó szoba féleséget véltem felfedezni. Volt benne egy íróasztal, rajta egy számítógép, és körbe minden falon könyvek. Rengeteg könyv! Mint egy könyvtárban! 
Azt hiszem ez a második kedvenc helyem! Egy hatalmas ablakon áradt be a fény az egész szobába. Szerelmes vagyok! Kiáltottam fel. Fogalmam sincs hogy asrácok eddig itt voltak-e de most hangos nevetés hallatszott mögülem  Oda rohantam hozzájuk és meg öleltem őket. – Ez fantasztikus srácok! Mintha egy kastélyban élnénk! – ugráltam mint egy kisgyerek. A következő ajtón is benyitottam, ahol egy mosdó volt. Hülyeség de én még itt is szívesen laktam volna. Olyan szép volt. Tudom hogy ez egy WC de akkor is!

A harmadik ajtó egy moziszobába nyílt. Értitek?! Egy moziszobába! Ilyen nem is volt a régi házunkban. Tudom mi jellemző a mai korra, de ez akkor is durva. A srácok iszonyat gazdagok, és én is mondhatom magamat milliomosnak, a sikeres versenyeimnek hála, de sosem vágytunk a fényűzésre. Tudjátok ennyi pénzt kap egy díjugrató, ha át ugor egy akadályt? Vagy egy énekes, ha a száma megszólal a rádióban? Soha nem gondoltam volna... Szóval. A szoba egyik falát teljesen betakarta a mozivászon, kényelmes puffok és kanapé volt szemben vele, oldalt egy asztalon, mikró. Gondolom hogy tudjunk popcornt készíteni, a másik oldal meg egy ajtó. Oda is benyitottam és egy lépcső vezetett lefele. Ott egy zene szoba és üveggel elválasztva egy stúdió volt. Egy zongora, és két akusztikus, valamint egy basszus gitár és egy dob szerkó volt a helyiség közepén. Ezt gondolom a srácok fogják használni, szóval nem is időztem ott sokat. Modern volt, mindennel felszerelt, pont mint a ház többi része. Vissza mentem a halba ahol most a lépcső irányába fordultam. Az én drága barátaim minden lépésemet követték. Nem törődve velük mentem az emeletre, ahol gondolom a hálószobák vannak. Egyre jobban hatalmába kerített a kíváncsiság az ÉN kuckómmal kapcsolatban. Egy folyosóra értem amiből 7 ajtó nyílt. Minden ajtó feliratozva volt. Hátra fordultam a barátaimhoz.

-Megnézhetem a ti szobáitokat is? – kérdeztem.

-Naná, a mi szobáink már be vannak rendezve. A tiéd is de…ha nem tetszik ahogy csináltuk átrendezheted. – mondta Miliam.

-Okés. De előbb a tieiteket had lássam. – csaptam össze a kezeimet és benyitottam a Síva felirattal ellátott ajtóba. Egy nagyon nagy és barátságos szoba fogadott. A falak kékek voltak, franciaágy középen, beépített szekrények. Tényleg szép volt. Így mentem egyesével mindenkién. Majdnem ugyan olyanok voltak, méretben is, de mégis látszott a stílusbeli különbségek. Mindegyikből külön nyílt egy fürdő, ami megnyugtató volt számomra. Utáltam fürdőszobán osztozni. Lehet hülyeség de ez van. Ilyen téren nem kötök kompromisszumokat, és ezt a fiúk is tudják. Egy vendégszobába is bekukkantottam és meg kell mondanom, itt én is szívesen lennék vendég. Most látjuk meg, a fiúk ismerik-e a stílusomat eléggé ahhoz hogy tökéletes szobát teremtsenek nekem. Óvatosan nyomtam le a kilincset a Haylizbeth:) felíratú ajtón. A srácok is lélegzet visszafojtva várták a reakciómat. Beléptem és körbe pillantottam. Gyorsan meg ráztam a fejem nem képzelődök-e.

 A szoba egy szerűen…én még nem láttam ilyet. A falak mindenhol halvágy rózsaszínűek voltak, de inkább fehérek voltak. A szoba alakja téglalap volt. szembe az ajtóval két hatalmas ablak és egy másik ajtó helyezkedett el, ami gondolom az erkélyre visz ki. Az „bejárati” ajtó mellett, jobbra egy fehér íróasztal volt, fehér székkel. Mellette a sarokban egy smink asztal, tükörrel.

 Az e melletti sarokban egy lépcsőfok és ott az ágyam. Szürke keretes ágy, mint a régi házunkban, gyönyörű. És az ágyamnál a falon, feketével egy hatalmas Eifel-torony volt festve. Tudják hogy Párizs a kedvenc városom. Az ágy alatt dobozok és mellette egy kis éjjeli szekrény. A szoba egész hangulata, mintha én lettem volna. Magával ragadott. Középen egy nagy vajszínű szőnyeg volt. Az ajtó nyilás falához képest bal oldalt lévő falon könyvespolcok és két beépített,

fehér, szekrény volt. Nem értettem hogy az én fürdőm hol van, és hogy komolyan azt gondolják-e a fiúk hogy két szekrénybe beférek? Ezek voltak csak a szépség hibái. De most akkor mi legyen? Mi van ha meg bántom őket? Elég furcsán nézhettem mert Jamie megszólalt.

-Hayle, minden oké?

-Őőő…izé…persze, de nekem miért nincs fürdőm? És mégis hogy gondoljátok hogy ebbe a két kis szekrénybe beférnek a ruháim?!- kérdeztem, mire ők elnevették magukat. Nem értettem mi olyan vicces. – Mégis mi olyan nevetséges?

-Nézz be a „szekrényekbe”! – mondta Nath. Tettem amit mondtak és kinyitottam a közelebbi szekrényt. 

Majdnem összeestem attól amit láttam. Nem egy szekrény volt hanem egy ajtó egy másik szobába ami csak a ruháimé! Mályva színű falak, vasvázas és fehér szekrények, a cipőimnek, és a ruháimnak. Az egyik falon egy ajtó és mellette egy plafontól-földig érő tükör. Az ajtón átmentem és egy fürdő szobában találtam magam. Vagyis az ÉN fürdő szobámban.

Egy zuhany fülke, egy Wc, egy tükör csappal és egy polc. Én sose fürdök kádban, számomra az tabu. A saját koszodban ázol. Fúj. Gyönyörűen komponálva a fehér és mályva színeket. Olyan szép volt hogy a könnyeim is kicsordultak. Kinek a csalafinta ötlete támadt egy szekrénynek álcázni egy ajtót. Innét már rájöttem hogy ha a másik „szekrényen” megyek be, itt lyukadok ki. Szipogva megöleltem a srácokat.

-Nem tudom hogy én mivel érdemeltem ki ezt...

-Ezt komolyan kérdezed?! 13 éve a legjobb barátunk vagy. Eltudsz minket viselni egy fedél alatt. Takarítasz, főzöl, mosol ránk. Soroljam még? – magyarázott nagyban Tom.

-De hiszen bármikor tudtok egy házvezető nőt fogadni, bárki képes lenni titeket elviselni hiszen híresek vagytok…

-Épp ez az! Te nem azért vagy velünk mert sztárok vagyunk!- Max

-Persze hogy nem. Akkor is a legjobb barátaim voltatok amikor még nem volt több millió lány oda értetek. – mondtam és elmosolyodtam, mert vissza gondoltam azokra az időkre.

-Látod? És te nekünk mindig a kicsi hugicánk leszel! – Jamie.

-De most nézd meg a teraszt is mert itt még nincs vége! – lelkesedett Síva, és én is kíváncsi lettem. Szóval kimentünk a nagy erkélyajtómon, fa fotelok és asztal és fehér napernyő volt, és onnan is vezetett fel egy lépcső. Nem értettem hova, hiszen már az emeleten vagyunk. De felmentem. És ott. Wáóóó!

Két darab ilyen napozóágy féleség volt. Azért kettő mert egybe négyen is belefértek. Pont tökéletes. Akkor vettem észre hogy a többiek erkélyéről is vezet ide lépcső. Szóval nem kell mindenkinek az én szobámon átmenni hogy feljusson ide. Azt hiszem boldogan kijelenthetem ez álmaim háza!

-Hú! EZ ESZMÉLETLEN! Nincs rá szó!

-Örülünk hogy tetszik. A holmijainkat délután 3 körül hozzák. A lovakat holnap reggel, Boby. Addig az istállót elő kell készítenünk. – magyarázta Nathan.

-Oké. És most mi lenne ha itt ebédelnénk? – mutattam a kényelmes izékre.

-Benne vagyok! – Nath.

-Úgyis mindjárt éhen halok! – simogatta a hasát Jamie. Van ami sohasem változik.

-Majd én felhozom. – sóhajtottam és elindultam lefele. De Max elkapta a karom.

-Veled megyek, nehogy eltévedj! – és vidáman mentünk a konyhába.

-Ez tényleg bámulatos! Soha életemben nem láttam ilyen szép házat. Pedig a szüleim villája se kicsi, és a régi házunk sem.

-Igen. Amint meg láttuk, beleszerettünk. Mintha csak nekünk építették volna. A pince részt is szerintem jól kialakítottuk stúdiónak.

-Az egész nagyon ötletes. Na meg ez én szobám! És a kert! Meg az istálló! Az ugratópályáról nem is beszélve! És moziszoba?! Ez komoly? Fantasztikus! – áradoztam, már vissza fele menet. Az ő keze tele volt Nando’s-os zacskókkal, én meg egy tálcával egyensúlyoztam, amin 6 pohár, egy kóla, és egy almalé volt. Nagy nehézségek árán feljutottunk a többiekhez.

-Kinek az eszement ötlete volt hogy ide fent együnk?! – kérdeztem lihegve. Pedig jól tudtam hogy az enyém.

-Nem is tudom… - mondta szint úgy lihegve Miliam és rosszallóan nézett rám. Persze csak viccből.

Megebédeltünk és úgy döntöttünk, amíg nem jön a teherautó a dolgainkal pihenünk egy kicsit. 2 óra volt, szóval egy órácskát. Kényelmesen elhelyezkedtünk az izéken(én már csak így fogom hívni), és ekkor vettem észre hogy egy fekete zongora is van a tetőn. Lassan oda mentem és leültem hozzá. Amikor jobban megnéztem rájöttem ez nem akár milyen zongora. Ez a MI zongoránk. Igen, amikor kicsik voltunk ez a hangszer Nathanék padlásán volt. Emlékszem egyszer nagytakarításkor, felmentünk oda és kincseket kerestünk. Hát találtunk is. Akkor belevéstük mind a hatunk nevének kezdő betűit. Megfogadtuk amíg ez a zongora ép a mi barátságunk szétszakíthatatlan. És még meg van. És ez a barátságunkra is igaz. Nem hiszem el hogy a srácok elhozták. Néha tényleg nem tudom hogyan érdemelhettem ki őket. Ők most már az igazak álmát aludták, én meg csöndben elkezdtem játszani egy dallamot. Nem tudom honnan jött, csak azt éreztem hogy egyik ujjam után ösztönösen rakom a másikat. A táskámból kikerestem a kotta füzetemet, ugyanis mindig hordok magamnál egyet és leírtam új szerzeményemet. Szövege nem volt, de úgy éreztem, ebből még lesz valami. A hangulatom érdekes volt. Boldog voltam, rettenetesen, de olyan fáradt. Igen, fáradt voltam. Valóban túl sokat edzek az utóbbi időben. De mit tehetnék? Nekem ez a munkám. A dallamban is valami ilyet lehetett sejteni. Erőteljes, mégis valamilyen módon szomorkás volt, habár ez az érzéseimre most a legkevésbé igaz. Nagyon elgondolkodhattam ezen mert nem vettem észre hogy Nathan leült mellém.

-Minden oké, Lizz? – kérdezte és láttam az arcán hogy aggódik. 13 éve ugyan az a barna, gyönyörű, boldogságtól csillogó szempár kérdezi ezt. Ő volt az aki sose a külsőségeket nézte, aki nem siklott el semmi felett, nem volt felszínes. Egy témában mégis évek óta hajthatatlan. És én még mindig nem tudom mi az oka ennek.

-Persze. Csak elgondolkoztam…Nathan mi történ a Nando’s-ban? - kérdeztem, mire ő nagyot sóhajtott. Látjátok? Ez az a téma!

-Bementünk és ott voltak ők is. Valójában mi kezdtük. Vagyis Zayn azt mondta a többieknek, hogy nézzétek itt vannak a lúzerek. Erre Tom beszólt hogy mi van, nincs itt a fürtöske és máris nem mered a szemünkbe mondani? És így ment tovább.

-Mi az hogy nincs itt a fürtöske? – értetlenkedtem.

-Harry. Nem volt velük. Ami elég fura is volt, de mindegy.

-Á, értem. Csak azt érteném mi a bajotok egymással…

-Ez hosszú, Lizbeth ez banda háború…egyszer megérted… - mondta és elkezdett játszani. – Mit szólnál egy négykezeshez?

-Benne vagyok. Melyiket? – kérdezem feldobottan. Imádok Nathannal zongorázni. Arra emlékeztet amikor még normálisak voltak ők is és én is. Mindannyian egy kórusba jártunk, és mi voltunk az orgonálók. Hülyeség de akkor is és most is majdnem mindent együtt csináltunk. Nem válaszolt csak elkezdett játszani. Azonnal ráismertem Mozart egyik szonátájára így én is bekapcsolódtam. Az emberek, rajongók ki nem néznék belőlük, de a fiúk igenis szeretik a régi, híres zeneszerzők műveit. Nathan, nagy, férfias keze, az én kicsi, nőiesem mellett teljesen kiegészítették egymást. Azzal sosem volt problémánk hogy nem vagyunk összhangban. Szinte már tudtuk mire gondol a másik. 5 perc után a dallam elcsendesedett, mi meg kezeinket bámulva, gondolkodtunk. Nem tudom hogy Ő min gondolkodhatott de én a jövőn. Mi lesz ha egyszer igazán felnövünk? Ha ő talál magának egy feleséget, lesznek gyerekei, én meg teljesen elfelejtődőm? Sokat szoktam ezen rágódni. A jövőben az a jó hogy bármi megtörténhet. A rossz hogy meg is történik… Okos egy mondás. A gondolkodásomból Nath telefonjának hangja zökkentett ki. Egy pillanatra ő is össze rezzent, de aztán gyorsan kihalászta a zsebéből, és felvette.

-Haló? Igen. Jó. Azonnal megyünk. Köszönöm. – ennyit halottam a beszélgetésből. – Fogd be a füled Lizz. – utasított, én meg végre hajtottam azt. Ekkor a két mutató ujjával lenyomta a zongora leghangosabb billentyűit. A srácok azonnal felébredtek, Tom le is esett az izéről.

-Mi volt ez haver?! – mérgelődött Jamie.

-Megjöttek a cuccaink, segítsetek becipelni őket! – válaszolt Nathan és már indult is le az udvarra. Mi csak követtük.

-Hayle, te maradj itt. Nem láthat meg senki. Majd mi behozzuk a dobozaidat. – tanácsolta Max, mosolyogva. El is fogadtam a segítségüket és a konyhában, egy pohár víz társaságában vártam őket. 20 percen belül mind a kb 70 doboz az előszobában sorakozott. Még jó hogy felcímkéztem őket, különben évekig tartana elrendezni.

-Oké srácok. Innét átveszem a terepet. Mindenki felviszi a maga 10 dobozát, plusz az enyémet, addig én a konyhába és a ház többi részében rakodok. Stimmt?

-Aha. De nem kell segítség? – kérdezte segítőkészen Síva.

-Nem, ha ti segítetek csak az étkészlet felének a leamortizálása az eredmény. Megoldom. – magyaráztam. Tették amit mondtam én pedig a „Kitchen” felirattal ellátott dobozokat nyitogatni kezdtem. Kipakoltam a tányérokat, poharakat, evőeszközöket, lábosokat, és a többi konyhai kelléket. Fél óra alatt végeztem is. A nappaliba nem sok dolgot kellet intéznem, csak pár dekorációt. Az étkező asztalra a kertből szedett virágot, és alátéteket raktam. A „Filmek” dobozának tartalmát a mozi terem polcaira pakoltam. A stúdióba, a Wc-be, a könyvtárba nagyon nem is kellett mást raknom csak kis mütyüröket. A halba és az előszobába a szokásos képkeret kompozíciókat szereltem fel.

 Tele volt a fal a mi képeinkkel. Mindig is volt a házban egy fal, ahol csak mi voltunk 6-an. Ez olyan emléksaroknak is nevezhető. Habár az egész ház tele lesz. Volt vagy 50 kép, ahol hülyébbnél, hülyébb fejeket vágunk, vagy a fiúk koncertjein, vagy az én versenyeimen, vagy amikor még kisgyerekek voltunk. Szeretjük a fekete-fehér színeket de azért egy kis vidámságot mindig rejt a házunk. Mivel a ruháim bepakolása a szekrénybe sok munkát és időt igényel úgy döntöttem előbb az udvar, és az istálló. A kerti teraszt ahol a hinta ágyak voltak szépen elrendezgettem, párnákat, pokrócokat raktam beléjük. Egyszóval nagyon lakályos lett. És most jön a legfárasztóbb rész.

-HA RÁÉRTEK, KELLENE EGY KIS SEGÍTSÉG! – kiáltottam a barátaimnak. Két perc sem telt el az egész társaság mellettem állt. Ezt szeretem bennük, bármikor, bárhol, bármiben a segítségemre állnak.

-Segítenétek a nyergeket behordani a nyergesbe? Egyedül nagyon sokáig tartana. – néztem rájuk kiskutya szemekkel.

-Nem kell a kutyi szem, segítünk! – ölelt meg Nath. És kaptam a hajamra egy cuppanós puszit.

10 perc alatt mind a 8 nyereg a helyén volt. Tudom most azt kérdezitek miért van 6 lónak 8 nyerge, de ez egyszerű. Mivel nekem 3 kell. Logikus nem? Kell egy az edzésekre, egy a versenyekre, és egy terepre.

-Köszönöm, a többit már meg oldom. Hogy álltok?

-Hááát… - mondták egyszerre és a kezüket tördelték. – Még nem túl jól. Ki gondolta hogy ennyi ruhánk és kacatunk van…

Ezen én csak jót nevettem.

-Még nem végeztetek egy szobával sem, én meg már az egész házzal és a kertel is…

-De te nő vagy! – adták a „logikus” választ, amire én csak a szememet forgattam. Persze ez egy nagyon "jó" indok…

-Na nyomás mert holnapig sem végeztek! – adtam ki a parancsot.

-Inkább segítünk, és amikor te is mész a szobádba akkor megyünk vissza mi is. – ajánlotta fel Max.

-Hát ezt nem utasíthatom vissza. – én.

Neki álltunk a boxokban a szalmát elrendezni, kisöpörni, a nyergesben a szerszámokat rendbe tenni. És itt van egy nagy üveges szekrény, amibe az érmeimet, kupáimat rakhatom. Nekem is az én terepemen vannak a díjaim, nekik is az ő terpükön(stúdíóban). Fél óra múlva a helység csak úgy csillogott-villogott. Nekem háromszor ennyi ideig tartott volna egyedül ez. Fáradtan dobtuk le magunkat a hintaágyakba. Az idő hat órára járt már és itt Londonban kezdett hűvös lenni. Elfelejtettem mondani hogy már mind melegítőbe voltunk és otthoni ruhába mivel takarítani nem a legjobb dolog a kedvenc vajszínű gatyánkba.

-Hú srácok attól tartok hogy amikor a szobámba megyek eltévedek. -mondtam és kezdtem feltápászkodni, mivel nekem még semmi sincs kipakolva. – Még mindig nem hiszem el hogy itt fogunk lakni!

-Pedig most már ideje lenne hogy elhidd. - közölte az állást nevetve Jamie. - Kövesd a mestereket!

-Ha ti mondjátok... Egyébként észre vettem ám a zongorát! – kacsintottam és bementem a házba. Ők meg csak úgy loholtak utánam.

-Mi is láttuk az előszoba falat. Mintha egy perce vissza repülnénk az időben… – gondolkodott el Tom.

-Nekem a kedvencem még mindig az a kép amikor olyan habos babos ruhában vagy. – vigyorodott el Max ördögien. Tudja, az egy kivételes alkalom volt, mert legközelebb már csak az esküvőmön leszek olyanba.

-Meg amikor mind a hatan kidugjuk a nyelvünket. - Síva

-Igen, mindannyiunknak az a kép van az éjjeli szekrényén. – mondta Jay. Szóval tényleg ennyire fontos nekik a barátságunk. Nem csak nekem. A szoba ajtómban elváltunk egymástól és most még jobban szemügyre vettem azt. Így még jobban megszerettem. A dobozaim ahogy a fiúk mondták a szoba közepén voltak. 6 hatalmas dobozban a ruháim és a cipőim voltak, egyben a fürdő szobai dolgok, háromban pedig a szobai többi kelékek. A fürdőbe hamar kipakoltam a fogkefémet, szappant, sampont, törölközőket. Az íróasztalomra ceruzákat, tollakat. A sminkasztalomra, tudom nem találtátok volna ki de a sminkjeimet, és a köröm lakkjaimat pakoltam. Na meg a fésűket, hajgumikat. A maradék, díszeket, dekorációkat, kedvenc könyveket a szobai helyére tettem. Aztán jött a gardrób, ami úgy 2 órai munkának nézett. De ekkor megcsörrent a telefonom.

-Szia Bob! – köszöntem kedvesen a hívomnak.

-Szia Hayle. – gondterheltnek tűnt a hangja. Bob 20 éves, a srácok barátja. Kicsi korunk óta ismerjük egymást. Úgy volt hogy ő hozza holnap reggel a lovakat. – Van egy kis probléma.

-Hallgatlak. - mondtam már én is komoran. Rettegtem hogy Limenak baja esett.

-Az nővérem elájult egy áruházban és most kórházban van. – Bob 23 éves nővére, Candice, Londonban él a vőlegényével.

-Jézus! És most hogy van? Ugye meg ideutazol? Melyik kórházban én is oda megyek!

-Igen már elindultam. 1 óra és Londonban leszek. De van egy kis gond. Tudom a fiúk azért mondták hogy reggel vigyem a lovakat, hogy rendbe szedjétek az istállót addig. De most velem vannak, mert ha ide jövök, reggelig nem tudok vissza menni értük. Csak azért hívlak, hogy én beteszem őket egy magán lovardába, és reggel átviszem őket hozzátok. Szóval nem kell miattuk aggódnotok. Remek a hely, és nagyon vigyáznak rájuk! Úgy rendben lenne? Ne haragudj a variálás miatt! – mentegetőzött, és hallatszott a hangján hogy nagyon kínosan érinti a szituáció.

-Boby, nyugodj meg! Minden O.K.! Nem kell magán lovarda, hozd hozzánk őket! Nagy nehezen sikerült kitakarítanunk, szóval most már jöhetnek a lovak. Tudod a címet?

-Oh, Istenem! Annyira örülök. Igen tudom. Még egyszer nagyon, nagyon sajnálom, Hay! - lélegzett fel és folytatta a sajnálkozást, ami már számomra kezdett kényelmetlenné válni.

-Én is szeretlek! Jah és Lime jól van ugye?

-Persze! Mindenki a legnagyobb rendben van. 1 óra és ott vagyok! Voltál az egyetemen?

-Igen! És felvettek! – ugrándoztam még mindig a nagy hír miatt.

-Hiszen ez csúcs! Gratulálok! Na most leteszem mert vezetek! Szia.

-Köszönöm! Szia!

 És kinyomtam. Valójában, nagyon is örültem hogy még ma megérkezik Lime és a többi ló. Alig vártam hogy elfoglalhassák a helyüket. Egy órám van hogy Bob ide érjen, szóval sietnem kell. Olyan sebességgel pakoltam ki a ruháimat hogy fél óra alatt kész is voltam. Gyorsan át futottam Nathanhez, mivel az ő szobája van szemben az enyémmel. Kopogás nélkül berontottam és ami ott volt, hú, legszívesebben, elrohantam volna. Az egész szobán mintha hurrikán söpört volna végig, az én drágaságom a rumli közepén ült és hajtogatott. Annyira cuki volt ahogy próbálta a pólóját normálisan össze hajtani és vagy tízszer újra csinálta, mert gyűrött lett.

-Egyetlenem, te meg mit művelsz? – kérdeztem és lehuppantam mellé. Olyan gondterhelt szemekkel nézett rám, mintha az kérték volna tőle hogy találjon fel az atomnál kisebb részecskéket.

-Nekem ez nem megy, Lizbeth! Olyan béna vagyok! – mondta és azt láttam rajta mindjárt elsírja magát. Lehajtotta a fejét és úgy nézte a kezében tartott ruhadarabot. Az álla alá nyúltam és felemeltem azt.

-Nézz rám, légy szíves! – mondtam neki gyengéden, de mégis határozottan. Engedelmeskedett. – Jaj, ilyen kor olyan zabálni való vagy! – mondtam és jó szorosan megöleltem. – Gyere! – fogtam meg a kezét és állásba húztam. – Együtt megcsináljuk. Oké? – kérdeztem, ő meg egy aprót bólintott. Tényleg nem értem min van így kiborulva. Mert nem tud egy pólót összehajtani? Mostanában ilyen szokott lenni. Mindenen agyal. Komolyan mint egy terhes nő. Na jó, ezt inkább nem mondom neki. 20 perc alatt pucc rendet vágtunk az egész szobában, a gardróbtól, a fürdőig. Ez aztán a csúcsteljesítmény. Nekem ekkor ugrott be miért is jöttem át.

-Nath, gyere! Bob hívott hogy a nővére kórházba került és most tudja csak ide hozni a lovakat! Kb. 5 perc és itt van! – rángattam le a lépcsőn. De előtte persze riadót fújtam. Ami ebből állt: „SRÁCOK! GYORSAN!”. Kevesebb mint 10 perc múlva mindannyian, a kocsibejárónál álltunk és Bob lószállítójából halásztuk a ki a lovainkat. A fuvaros hamar tovább is állt a kórházba, én pedig megígértem hogy holnap meg látogatom Candt. A lovaknak nagyon tetszett a hely, de látszott kimerítette őket a hosszú út. Adtunk nekik vizet és zabot, majd hagytuk őket pihenni.

-Na srácok. Mindenki rendet rakott? – érdeklődtem.

-IGEN! – jött az egy hangú válasz.

-Akkor mit szólnátok ha rendelnénk egy pizzát mert farkas éhes vagyok!

-Jó, de ha te éhes vagy inkább ne csak egyet hanem mondjuk 6-ot. – tanácsolta Síva.

-Hát köszi, szépen! – adtam a durcást. Habár tényleg rengeteget eszek, ami viszont szerencsémre nem látszik meg rajtam. – Akkor a szokásosat? – kérdeztem és már kezdtem is elő halászni a zsebemből a BlackBerrymet. Le adtam a rendelés, két sajtos-sonkás-kukaricásat, nekem és Nathannek; egy hawaiit, Jamienek; egy szalámisat, Maxnek; és egy gombás-sonkásat, Tomnak. Fel avattuk az új étkezőnket, és ott ettük meg. Vacsi után elmosogattam, míg Tom törölgetett, a többiek pedig tévét néztek. Amikor végeztünk mi is csatlakoztunk hozzájuk. Big Time Rush ment, imádtuk ezt a sorozatot és közben jót szórakoztunk azon hogy összehasonlítottuk a filmbeli és a valódi énjüket a srácoknak. Néha jót röhögünk azon hogy micsoda „alakváltozáson” mennek keresztül.

-Ez annyira izé szerintem. – beszéltem „értelmesen” – James nem is ennyire önközpontú…

-Jaj, Lizzi! Ez csak egy sorozat! Ha rólunk is lenne egy, mi se ugyan olyanok lennénk mint a valóságban! – érvelt logikusan Nathan. És igaza volt, mint általában. Na jó nem. Igazából MINDIG nekem van igazam. Hihihi!

-Ez igaz. De én most megyek aludni mert hosszú nap volt. – nyomtam mindegyik srácom arcára egy-egy puszit. Már fél kilenc volt, én meg szokásomhoz híven minden kora reggel terepre megyek.

-Azt hiszem én is megyek. – mondta Jamie és ő is felállt.

-Jó éjt! – köszöntek el egyszerre.

-Nektek is, de ne maradjatok sokáig! – játszottam a felelősség teljes nővért. Általában ez vagyok én. Bulikon sosem iszok, én vagyok a józan gondolkodású alany, aki tökéletes arra a célra, hogy amikor full részegek vagyunk hazavonszoljon minket. Együtt ballagtunk fel az emeletre. Az én ajtóm közelebb volt szóval ott meg álltunk és megöleltük egymást. – Jó éjt, Jamie!

-Neked is, Haypilla! – ez a mániájuk. Mindegyikük A Hayle nevemet használja, mit mindenki más, csak Nathan és Daniel használja az Elizabeth, más-más formáit. Egyik jobb mint a másik! A szobámba érve, egyből a fürdőbe vettem az irányt. Vagy negyed óráig álltam a zuhany alatt, miközben majdnem elaludtam. Amikor végeztem magam köré csavartam egy törölközőt és így mentem át a gardróbomba. Felvettem a pizsamámat, fogat mostam, és beleestem az ágyba. Azonnal elnyomott az álom.

Lizbeth "xx